Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 9. (Békéscsaba, 1981)

A török veszedelem torkában - 96. Miksa király a török haderő átvonulási területének feldúlására, elpusztítására szólítja fel Kerecsényi Lászlót (Miksa utasítása, 1566) - 97. Gyula várát elfoglalják a törökök (Istvánffy Miklós: Magyarország története, XVI. század vége-XVII. század eleje)

az ostrom, mint akarták, mialatt a mieink - legalábbis kezdetben - serényen védték magukat... Minthogy a folyók kevéssel előbb éppen alkalmasan leapadtak, Pertaf megparancsolta, hogy az ágyúkat vontassák közelebb, s azokkal megszakítás nélkül rombolta és törette Gyula várát. De a mieink sem mulasztottak el semmit, hogy magukat bátran és vitézül védjék... Az ellenséges ágyúk ágyúmesterei a külső vár falait már annyira megrongálták, hogy azt hitték, a katonák a romokon át felmászhatnak, mert a sarki bástyák ablakai, melyeken át előbb az ostromlottak dárdákat hajigálva és puskával lőve védték magukat, a védők nagy bajára, most szétlőve, már semmi hasznukra sem voltak. Pertaf tehát, úgy gondolva, hogy semmiképpen sem szabad késlekednie, a legnagyobb nyári hőség idején, július 17-én, még napkelte előtt, felállítja övéit, hogy másszák meg a falakat, s nagy erővel kíséreljék meg a vár bevételét. Elhatározta, hogy négy támadással, ugyanannyi helyen is kifárasztja és megostromolja őket. Mindkét részről nagy erőfeszítéssel küzdöttek egészen délig, s a mieink hatalmas bátorsággal minden helyen vitézül visszavetették az ellenséget, nemcsak puskákkal és ágyúkkal harcolva, hanem tűzzel is, melyet nagy mesterkedéssel szurokból, gyantából és lőporból lobbantottak lángra, s dobáltak a felnyomulókra. Az egyik részen kiválóan tett eleget kötelességének Henyei, aki hol ide, hol oda futkosott, övéit lelkesítette, s szóval és integetve buzdította őket a harcra. A másik részen is, melynek gondját Kerecsényi Jász Lukácsra és Földvári (Felduarium) Istvánra bízta, hasonló szívóssággal folyt a harc. Az Isten segítségével mindenütt visszanyomták az ellenséget. Pertaf, miután övéi közül több mint kétezer katonát elveszített, visszavonulót fúvatott, s táborába fogadta a többieket, kik nagy részben a sebektől harcképtelenekké váltak, s a tűző naptól és a küzdelem nagy munkájától kimerültek, meg a verejtéktől csuromvizesek voltak... Hogy az ellenség első támadása meghiúsult, a vár ostromlásának egy másik módjához folyamodtak. Minthogy föld alatti aknákat a feltörő forrásoktól nedves föld miatt, meg az ezek nedvességétől hatástalanná tett lőpor miatt mélyebben nem áshattak, elhatározták, hogy minden munkát belevetnek abba, hogy az ágyúk erejével leverjék az erődítményekről az agyagot, mellyel be voltak tapasztva, gerendázatukat pedig tűzzel elhamvasszák. Es így a sánc külső felét nagy erővel már annyira megrongálták, hogy a falból már csak a félig megégett fagerendák álltak ki, a vakolatot ugyanis az ágyúgolyók leverték, a gerendák kiálló felét pedig a tűz megemésztette; a belső várfalig ez a pusztítás azonban így nem juthatott el... A janicsárok egészen a falig sáncot ástak, oly közel, hogy a védőket megölve, 148