Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

A VÁROSTÖRTÉNETI KRÓNIKÁK ÉS FELJEGYZÉSEK SZÜLETÉSE ÉS HATÁSA AZ ALFÖLDÖN Áttekintésünk célja annak a nagytáji (országrészi) fejlődési menetnek a vázolása, amely tágabb keretben is lehetőséget kínál a szentesi Petrák-krónika sajátos helyének és kiemelkedő jelentőségének a megvilágításához. Valójában az alföldi történeti önismeret kibontakozásának a múlt század dereka tájáig tartó szakaszairól kell beszélnünk, következetes utalásokkal az egymást inspiráló és egymással összefonódó folyamatokra, áramlatokra. Már itt, a bevezetőben fel kell idéznünk, hogy az itt tárgyalt közel két és fél évszázadban keletkezett és a história-írás körébe tartozó alkotások a magyarországi irodalomra jellemző vonásokat hordozzák. Ezekben az időkben, mint köztudott, a történetírás magyar nyelvű termékei a tudományágnak még csak a mellékvonulatát, a népszerűsítés csatornáját jelentették. A tudományosságnak a reformkor második részéig töretlenül érvényesített követelményei szerint a latin és a német nyelven írt publikációk uralkodtak. A nyelvi korlátok áttörése a politikai, de legalább annyira a szépirodalmi, s mindenek fölött az oktatási és az egyházi élet mozgásának, szerepváltásának az eredménye volt. Az írásbeliség és magyarnyelvűség egybekapcsolódásának a mindennapivá alakulása a történeti önismeretben a „köznép" számára új tájékozódási lehetőséget nyitott meg, ugyanakkor nagy biztatást is hozott a historikusok számára, hozzájuk véve a leglaikusabb eseménymegörökítőket, egyszerű tollforgatókat. Ide számítjuk a Petrák-krónika elindítóját és továbbíróit is, akik a tradicionális népi szóbeli hagyományozás világától sem szakadtak el, de az írásba foglalást tartották már hitelesebbnek, autentikusnak, tekintélyesebbnek. Szentes és a továbbiakban felsorakoztatott korai településkrónikákkal büszkélkedő városok többségi vagy jelentős protestáns (szinte minden esetben református) lakosságának az egyházban és az iskolában, továbbá az alsó fokú igazgatásban megtartott magyarnyelvűsége eléggé nem értékelhető előnyt gyökereztetett meg. Ez a tartós előny az írás-olvasásban legalább a hétköznapi szintet elért réteg nemzedékről-nemzedékre bővülő arányát jelenti. Témánk felől közelítve azt mondhatjuk, hogy az énekeskönyvek, imakönyvek, kalendáriumok, félíves ponyvák egyre érdemibb méreteket elérő forgatása (kézműiparos/és tehetősebb paraszti családokban először) elősegítette a köznép soraiban a nyomtatott vagy kézzel írt szövegek iránti vonzódást. Ez a vonzódás tartalmi irányban is kiszélesedett, általában a különböző „történetek", de — az aktuális érintettség okán — nemcsak az ország, hanem a saját város múltjának a népi értékrend szerint fontos tényei, mozaikjai iránt. A saját tágabb közösség históriájának, tradícióinak ismeretéből az egyes családokra visszasugárzó öntudat és önbecsülés éppúgy megszakítás nélkül táplálkozni tudott (s tud ma is), mint az együttes érdekvédelem és