Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

érdekképviselet. A feudális rend körülményei között a mezővárosok népe akár a földesurakkal, akár a vármegyével vagy az államhatalommal szemben gyakran éppen a saját települése históriai tényeiből kovácsolt megfelelő súlyú vagy annak hitt „érvanyagot". A precedens, a jogfolytonosság — hajói képviselték — gyakran döntő szerepet kapott az úrbéri perekben, az önkormányzati jogosítványok elismerésében, a vallásgyakorlás ügyeiben. Ezek a vonások magyarázzák, hogy a közvetlen szükségesség közérdekű erejétől hajtva a XVIII. század elejétől több alföldi mezővárosban, a település önkormányzati illetve szellemi irányítása keretében, folyamatosan teret kapott a ténymegörökítő „ történészkedés ", a helyi közgondolkodás szerinti tartalommal és mélységben. Sajátos és külön színeket az így keletkezett krónikák a váltakozó feljegyzéskészítők egyéniségéből, érdeklődéséből eredően kaphattak. Egyesek nyilván láttak követendő megoldásokat más országokban, egyházközségeknél, talán olvasmányaikban is, s a tapasztalatokat alkalmazni kezdték. Ezek a gyakorlatias indíttatású, köznépi szájíz szerint megformált krónikák nem csak nyelvi okokból maradtak teljesen távol a „tudós" történetírás vagy helyzetleírás elszórt művelőitől, egyes — egyébként igen fontos — kivételektől eltekintve, jórészt a magyar reformkor dereka tájáig. Megállapítható erre a populáris „műfajra" vonatkozóan is, hogy az a szemléletváltás, amely értelmiségi körökben a felvilágosodás hatására a XVIII. század záró harmadában az Alföldön is követőkre talált, a reformkor eszméivel kiteljesedve eljutott a mezővárosi polgári elemekhez. Az igen szűk kört átfogó XVIII. század végi megújulási törekvéseket azok az értelmiségi frissebb generációk hozták haza külföldi tanulmányaikból, olvasmányaikból, akik a reformkor célkitűzései iránt is fogékonyak lettek. Az ő révükön — a hajszálcsövesség elve szerint, azaz napi tanítói, lelkészi, jogászi, orvosi munkájuk keretében — és magatartásukkal a mezővárosi „köznép" társadalom- és történelemszemléletét három-négy évtized alatt átalakító tendenciák erősödtek meg. A már említett közösségi érdekvédelem jegyében egyre inkább bevonult a gondolkodásba több új tartalmi vonás: Az egyik az, hogy a magyar történelem feudális gyökerű, nemesség- és egyházcentrikus szemléletét a saját településük múltjából elindulva, saját „használatukban" erősen revideálták. A feudális értékrend szerinti történelemformáló személyiségnek az iskolában megismert jelentősége („rangja") a nemzeti históriában lényegében változatlan maradt, de az egyes mezővárosok múltjától már elszakítva (avagy éppen azon belül különösen kiemelve) fogalmazták meg. Ehhez tartozott annak a természetessé, evidenssé alakulása, hogy a parasztközösségeknek is van megőrzésre méltó, értékekben és eseményekben, együttesen elviselt sorscsapásokban és összefogással kiharcolt sikerekben megtestesült históriája. Olyan históriája, amelyben az érdemek már nem a „felülvaló " urak érdemei. A „tudós" történetírás és a „köznépi" história-szemlélet között a reformkor dereka tájáig érvényesült nagy különbségnek, egyúttal a már említett új tartalmi vonás másikának tartjuk, hogy a mezővárosi krónikák és „rokonaik" kivétel nélkül a jelenkoriság követelményét is teljesítették. Azaz általában saját időszakukig jutottak el. A magyar történetírásban Horváth Mihály munkássága fejezi ki legjobban az 1830-1840-es esztendőkben végbement fordulatot, amelynek fő jellemzője ugyanaz, mint amire a krónikáknál utaltunk: A nemesség történetalakító szerepének a felülvizsgálata és a job-