Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

Petőfi-hagyományok kutatásában és bemutatásában (Mezőberény), a Darvas Józsefemlékek ismeretében (Orosháza), a népi írók ide is, oda is kinyúló dokumentálásában, továbbá a kiugróan fontos és sok közvetlen érintkezést felmutató politikai progresszív tradíciók közös elemzésében, már az 1860-as évektől. Mindezek csak példák a kínálkozó lehetőségek sorából. A legfontosabb az Alföld sokirányú kutatásának eleve egybefogó szüksége, ezen belül az összehasonlító vizsgálatok terrénuma, akár a história, akár pedig a jelenkorkutatás keretében. A félegyházi tanítóképző az 1920-as évek második felétől lett számos akkori Békés és Csanád megyei tehetséges diák kitűnő „nevelő oskolája". Darvas József, Nagy Gyula, Csizmadia Lajos, Székely Béla, Seres József, Seres Béla ismert tollforgató emberek, közművelődési apostolok lettek a végzettekből (s a névsor igazságtalanul hiányos még!). Boglári Békés István nemrég megjelent, nagy forrásértékű memoárja, a „Népi írók, ifjú kommunisták és más rebellisek" (Tények és tanúk) ennek a legjobb bemutatója, de érzékeltet belőle néhány fontos mozzanatot Nagy Gyula szintén közelesen kiadott emlékírása is (Életem első fele: eszmélés, erőgyűjtés, indulás. Orosháza, 1987). A képző progressziót tűrő-támogató belső légkörének ismeretében a diákévek utáni kapcsolatok ma még jórészt ismeretlen részleteit kell a félegyháziakkal vállvetve felkutatnunk. *** Az 1743-ban a jászkun főkapitány hívására zömmel a Jászságból és Pest megye északi feléből újratelepült Kiskunfélegyháza a tájban őt környező Szegedhez, Kiskunhalashoz, Csongrádhoz, Kecskeméthez, Szolnokhoz képest hosszú ideig viselte a „fiatalság" bizonyos hátrányait. Mint Erdei Ferenc rámutatott, társadalma paraszti tudatában, mentalitásában különösen. Az előbb említett másik négy településből sugárzott a kontinuitás, az őshonosság magabiztossága, a gazdasági fölény vagy erő tudata. Félegyháza középkori elődje már 1526-ban elpusztult, a török időkben nem létezett. Az újranépesítés idején — bár a nem privilegizált helyekről érkező lakosai is megkapták a kiskunokat illető előjogokat — a folyamatosság-tudatra nem lehetett építeni, az összeverődött nép „egybehangolódása" időt kívánt. Mire a félegyháziság tudata kiformálódott, amiben az 1745. évi redempciónak (a német lovagrendnek elzálogosított jász és kun területek visszaváltásával elért szabadparaszti jogoknak) s a Kiskunság székhelye áthelyezésének (1753-ban a református Halasról Félegyházára) egyaránt alapvető szerepe volt, a viszonylag egységesnek látszó társadalmat szétfeszítő ellentétek is felerősödtek. A kiváltságolt réteget jelentő redemptusok és a sok korlátozást szenvedő irredemptusok érdekellentétei és különböző formájú küzdelmei nagyjából a mi századunk első negyedéig — szinte már tradicionális öncélúságba és bezárkózottságba fulladva — fogyasztották el az energiákat. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy a hagyományos légkörben felnövekvő félegyháziakban jó ideig csak a „jogvédő" (a redemptusok leszármazottai) és a „jogkereső" (az irredemptusok és szolgák utódai, a később betelepültek) múltszemlélet élt, azaz egyfajta közvetlen hasznú történetlátás, mondhatni személyes érdekvédelem. Talán ennek tudható be, hogy a jászok és kunok történetét és jogállását, területi különállásának indokoltságát feltáró és bizonyító, kisebb könyvtárra ter-