Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

AZ ALFÖLDI NEMESI VÁRMEGYÉK ÚJRASZERVEZÉSE ÉS A FELVIDÉKI HIVATALKERESŐ NEMESSÉG MIGRÁCIÓJA A 18. SZÁZADBAN A török uralom alól felszabadított alföldi nagytájon a kései feudális hatalmi rendszer területi újjáépítésének, mintegy modellként három vármegye újraszervezésének és a 18. század végéig terjedő működésének néhány vonására kívánok kitérni. Az 1715ben újraalakult Békés vármegye, az 1730-tól ismét fennálló Csanád vármegye és az ún. Temesi Bánság feloszlatása után, 1779-ben újraszervezett Temes vármegye ide tartozó kérdéseire figyelve használtam föl az igazgatástörténet újabb eredményeit, s a társadalomtörténet frissebb nézőpontját követve hasznosítottam a régebbi megyénkénti genealógiai munkákat, a hozzájuk tartozó archontológiai mellékleteket. Azt kívánom érzékeltetni, hogy a jelzett vármegyék — az Alföld más területeivel együtt — nemcsak a jobb megélhetés reményétől ösztönzött paraszti vándormozgalom célpontjai, hanem a felvidéki kisnemesség jól megragadható migrációjának végállomásai vagy közbeeső állomásai is voltak. Arról az írástudó, valamelyes latin-német műveltségű, szlovák és magyar nyelven beszélő, csekély birtokú vagy armalista rétegről kell szólnunk, amelyet Szabó István egyik alapvető dolgozatában „gyökértelenebb s éppen ezért vándorló, hivatalt vagy tisztséget kereső elem" megjelöléssel említ. E réteg mozgékony és vállalkozó kedvű tagjai számára az alföldi megyék a gyors felemelkedés lehetőségét kínálták, a vármegyei tisztségek és hivatalok mellett a szerveződő uradalmi adminisztráció, a kihelyezett kamarai tisztségek, több esetben a mezővárosok, népes községek jegyzői állásai is. A szinte rohamosan benépesülő alföldi vármegyékben a parasztnép lélekszámának gyarapodásától messze elmaradt a „hivatalképes" nemesek, de általában is az iskolázottabb lakosok, azaz az értelmiségi foglalkozásúak számának növekedése. A fáziskésés igen jelentős: A vármegyei tisztségekre alkalmas középnemesi és kisnemesi réteg tagjainak nagyobb arányú bevándorlása a 18. század végéig meg sem kezdődött, csak 1820 tájától bontakozott ki. Aki a 18. században, különösen II. József igazgatási reformjait megelőzően, az alföldi megyékbe költözött, többnyire eleve azért hagyta el a felvidéki (vagy a dunántúli, szabolcsi és szatmári, erdélyi) családi kúriát, hogy nagy valószínűséggel gyors karriert futhasson be. A megyék újraszervezését követő közel fél évszázadon át az sem volt ritka, hogy a főispán vagy az alispán, nemegyszer a földesurak személy szerint hívtak meg felvidéki vagy az ország más részében élő nemeseket a megyei tisztikarba. A hivatalviselésre alkalmas nemesek az újraalakulás idején még nem éltek a később őket befogadó megyékben, az első, mindössze öt-hat főnyi tisztikarokat így szinte kizárólag „importált" személyekből kellett összeállítani. A Békés megyei tisztikart a Bihar megyében élő, de Békésben is birtokos nemesekből