Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

közötti években 62 és 92 fő között ingadozott a puszta lakosainak száma. 1835-től fogva 1839-ig fokozatos emelkedés zajlott le: 1835-ben 101, 1837-ben 120, egy év múlva 138 főről tudunk. 1839-ben ismét 120 személy élt a kiterjedt területen. Azt pontosan nem tudjuk, milyen építményekben. Feltételezhető, hogy — mint másutt is a környéken — leginkább földbe mélyeszteti, kemencével fűthető veremházakat, kunyhókat csináltak. Néhány tartósabb használatra alkalmas, vert falú vagy vályogból emelt épület is volt, a pusztabérlő használati jogával, ahol az érdekeit szolgáló tisztviselőket helyezte el. Fontos következtetésekre juthatunk az említett adatok felekezetek szerinti tagolódásából: Az 1822-1834 közötti szakaszból vizsgált nyolc évben a római katolikusok leginkább ötvenen (két évben csak 23-an) voltak, az ortodox görögkeletiek pedig minden évben huszonheten. A reformátusok száma tíz, az evangélikusoké három volt. A görögkeletiek stabil csoportja román (részben szerb) pásztorokat fedhet, talán juhtartásra is gondolhatunk. 1835-től 1839-ig (minden esztendőt figyelembe véve) a magyarnak vehető katolikusok száma 50 és 66 között ingadozott, az ortodoxoké 28-ról 48-ra nőtt, a minden bizonnyal szlovák lutheránusoké négy és huszonhét között ugrándozott. A reformátusok egyes években nem szerepeltek, egyébként hol tizenketten, hol huszonnégyen tartoztak hozzájuk. További kutatások tárgya, hogy honnan származtak, honnan szegődtek a Bánhegyesi pusztára a rideg állattartáshoz alkalmazott pásztorok, béresek és feleségeik. A görögkeletiek jelentős aránya mögött az 1817. évi nagy ínség idejétől kimutatható bihari és Arad-hegyvidéki munkakereső románok betelepedése rejtőzhet. A katolikusok annak a bizonytalan helyzetű Szeged vidéki rétegnek a legszegényebbjei sorába tartozhattak, akik közül a dohánykertészek jöttek. A reformátusok legvalószínűbben Vásárhely és Makó, az evangélikusok Csaba, Orosháza, Tótkomlós nincstelenjei sorából jöhettek a pusztára. 1842-ben a puszta nyugati felén szlovák evangélikus dohány kertész telepesekből megszületett Nagybánhegyes (először Bánhegyes, 1861 tájától Tótbánhegyes, 1900 után a mostani nevén). Az új telepítvény létrehozása után 185l-l853-ból vannak olyan pontos adataink,

13 amelyek alapján a fiatal falu és a pusztarész népességét külön-külön megjelölhetjük. Ha a megtelepült Nagybánhegyes és a pusztaként maradt terület lakosainak lélekszámát összeadjuk, 1851/52-ben 196, 1852/53-ban 258 tizenhat évesnél idősebb személyről beszélhetünk. Egy 1854-ből való számbavétel

14 szerint a falu és a puszta együttes népessége 324 főt jelentett. Közöttük 199 szlovák (ez nyilván a belterület lakossága), 99 magyar, 12 román, 14 német anyanyelvű volt. A három utolsó szám a pusztán lakókat jelentheti. Ekkora népesség nem tudott annyi munkáskezet adni, amennyi a Bánhegyesi pusztán sorra feltört földeken a gabonatermesztés felvirágoztatásához, kiszolgálásához elegendő lett volna. Ez a körülmény ismertté vált a megélhekoribb valláshoz tartozók adatait szolgáltatták, a kisebb felekezetek híveiről nemegyszer becsléssel, különösen a szórványok — mint a Bánhegyesi puszta - esetében. 13 Csongrád Megyei Levéltár, Szeged (ezután: CSML) Csanád m. adószedőjének ir. Személyes kereseti adókivetések 1851/52, 1852/53. 14 SZABÓ 1980. 289.