Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.
III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET
A határozott időre szóló magánjogi kontraktusokkal létrehozott, elöljárókkal és jegyzővel rendelkező kertésztelepeket az 1860-as évekig közjogilag a megyék, a kincstár és maga az állam sem ismerte el községeknek, fennállásuk-fennmaradásuk a szerződés, illetve a szerződés meghosszabbításának a függvénye volt. 5 A vármegyei igazgatás mindamellett a járási szolgabírák útján folyamatosan számon tartotta, felügyelte és fegyelmezte, adóztatta őket. A telepítő nagybérlők és a kertészek közötti vitákban szintén az Aradon, majd az Arad megyei Pécskán székelő kerületi kincstári ispánság, illetve a budai királyi kamara, 1848 után a pénzügyigazgatás központi és megyei szervei voltak az illetékesek. (A telepek egyházi elismerése, szervezeti átfogása, nyilvántartása, papokkal és tanítókkal való ellátása a körülményekhez képest gyorsan megtörtént, akár római katolikus, akár protestáns részről.) A községalapítás szándékával vagy anélkül életre hívott, népesebb kertésztelepek első csoportja 1813 és 1826 között született. Ebbe a „kategóriába" tartozott — mostani nevén és a mai kiterjedése alapján — a kincstári földek nagybérlőinek „alárendeltségében" megtelepült Mezőkovácsháza (Református-Kovácsházával együtt), Kevermes, Pitvaros, Dombegyház, Magyardombegyház és Csanádapáca. (A kisebb, Orosházától távolibb csanádi kertésztelepeket — mint pl. Beka, Kövegy, Lele, Királyhegyes — együttesen említjük.) Mint szerződéses magántelepítvény, ebbe a csoportba számított a Wenckheim-család által létrehozott Újkígyós, a Károlyiak telepítette Nagyszénás, az aradi Szalbek-család szervezte Kisiratos és a Rudnyánszkyak alapította Gádoros. (Időrend szerint az első volt ugyan, mert már a 18. században letelepítette a Károlyi-család a vásárhelyi uradalom keretében a Szárazér menti békéssámsoni kertészséget, amelynek a fejlődése eltérő irányt követett.) A kertész-telepítvények második csoportja — ugyancsak szerződéses alapon — 1841 és 1845 között alakult, többségében viszont már a kincstár saját kezelésében, másfelől egyes magánföldesurak telepítéseként. Ebbe a „népesebb körbe" számítható Aradból Nagykamarás és Almáskamarás, Csanádból Nagybánhegyes, Dombiratos, Csanádalberti, Nagyér, Ambrózfalva, Kunágota, Végegyháza, Csongrádból Pusztaföldvár (amely 1877 óta tartozik Békés megyéhez). A „telepítvényes falvak" 1848-ban közösen igyekeztek elérni a kormánynál, hogy a jobbágyfelszabadítást terjessze ki rájuk is a törvényhozás, és közjogilag községnek minősülhessenek. Törekvéseik — mivel lakóik nem úrbéres jogállásúak voltak — nem jártak sikerrel. Világos után igen jelentős változás volt viszont, hogy a telepesek számára a bérbeadó kincstár és az ügyletbe bekapcsolt bécsi bank végre lehetővé tette a legelők feltörését. Az így kialakított gabona- és tengeriföldek után ugyanakkor vagy bérleti díjat kellett fizetni vagy le kellett dolgozni, igás- és napszámos munka formájában. A dohány iránti kereslet súlyos visszaesése miatt 1851-1852 táján az uradalmak, a nagybérlők közül sokan, de maga a kincstár is, felhagytak a dohánytermesztéssel, a kertészeket elbocsátották, házaikat-falvaikat akár erőszakkal is szétverették. (Ekkor került sor többek között a több mint ezer lakosú, 1844-ben telepített Bánkút kertésztelep katonai erővel végrehajtott teljes felszámolására.) A Bach-korszak egyébként meghagyta a kertészeket a korábbi kontraktusok szerinti függőségükben. Az új telepítvé5 OLTVAI 1978.
