Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

lalkozói beállítottságú, piackövető, rugalmasabb gazdálkodáshoz, a termelési befektetéshez, nem kevésbé a családi munkaszervezet előnyeinek jobb kihasználásához, távolabbról még a szakmai ismeretszerzéshez is. Végső fokon a modernizáció első lépéseihez. A jobbágyrendszer megszüntetésének elősorolt tartós értékei, illetve hatásai, következményei a messze ható fordulat ideális csokorba gyűjtött pozitívumait jelentették. Mindezek a pozitív elemek ilyen együttesben csak nagy térbeli elszórtsággal, lényegesen eltérő erejű összetevőkkel és nagy időkülönbségekkel bontakozhattak ki. Az „ideális csokrot" emiatt legcélszerűbb csupán viszonyítási alapnak, egyfajta, érdemben csak a 19. század második felének kezdő évtizedeire alkalmazható mérlegelési szempontnak tekinteni. Kistájanként, de akár egy-egy agrártelepülésen belül, birtoktípusok és termelési ágak szerint is gyakran egy évszázadra kinyúló eltérések, ellentétek élhettek, létezhettek együtt és egy időben. (Ez utóbbi is indokolhatja néhány megállapításunk 20. századi továbbfűzését.) Mindezek előrebocsátásával a jobbágyfelszabadítás megvalósításának a kiegyezés időszakáig tartó szakaszából az 1950-es közigazgatási területrendezés előtti BékésCsanád-Csongrád megyék paraszti sorsának, a föld sorsának néhány jellemzőjét mutatjuk be. A Féja Géza 1937-ben megjelent könyve után máig Viharsaroknak nevezett országrész ugyanis — más tájegységekkel együtt persze — a feudális kötöttségek felszámolásának, megtörésének, elgyengülésének, ugyanakkor a megtűrt továbbélésének és a virulens alkalmazkodásának a „bemutatókertje" címet is viselhette volna. Különösen az 1850-1860-as évtizedekben, de jórészt még a két világháború között is. A tárgyalt három megye földjét gyakran számították az alföldi „gabonaövezethez", ahhoz a termőtájhoz, amely déli és északi irányban egyaránt folytatódott a Temesköz, a Bácska, illetve Jasz-Nagykun-Szolnok felé. A Viharsarok először a 18. századi újranépesedésének eltérő körülményeivel, ebből kifejlődőén a jobbágy felszabadulás utáni viszonyaival és ahhoz csak részben kapcsolódó társadalmi képletével „érdemelte ki" sajátos, önálló arculatát. Amiatt lett „bemutatókert", hogy a három megyében közel egy évszázadon át úgyszólván térképre vetíthetően, hol foltokban, hol pedig nagyobb összefüggő területű „zónákban" megmaradtak a helyzetük alapján már az 1860-as évtizedben tipizálható övezetek. Vegyük ezeket sorba: 1. Szeged város, Kecskemét földjével és a kiváltságolt kiskun városokkal érintkező, kiterjedt határában, mind a feketeföldeken, mind a homokon az 1850-es években már a hosszú idejű paraszti bérletek honosodtak meg. Ez önmagában külön utat, külön világot jelentett, egy ideig jóval gyengébb „kifutási lehetőséggel" a volt úrbéres településekhez mérten. Szeged népe nem élt úrbéres jogállásban, a jobbágyfelszabadítás a várost így nem érintette. 2. A Tisza folyó Csongrád-Szeged közötti szakaszának két partját kísérve és a Maros felső szakaszán két nagy tömb, a jobbágy világ utáni két út rajzolódott ki. Az egyiket a területileg is összefüggő mezővárosi övezet (elsősorban Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, bizonyos mértékig Mindszent, Szegvár, Nagylak, Battonya) testesíti meg. A felsorolás első felében megnevezett, népes, paraszttársadalmukban erős rétegezettséget mutató, az önvédelmi stratégiában járatos nagy mezővárosok voltak a jobbágyfelszabadítás igazi nyertesei, még akkor is, ha a hazátlan zselléreik