Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A TELEPÜLÉSI AUTONÓMIÁK SORSA A BACH-KORSZAKBAN Az 1849-1867 közötti neoabszolutizmus sokfelé ágazó, hosszú időn át különféle megkövesedett sztereotípiáktól övezett köztörténetének meghatározó kérdéseiről Szabad György kiváló szintézisei

1 óta nemigen folynak tudományos viták. Jellegét, szervezetét tekintve eléggé tisztán áll előttünk a teljes centralizáció jegyében a Kárpát-medencében is kiépített egységes birodalmi rendszer, annak apparátusa, hatalmi eszköztára.

2 Egységesnek mondható az az álláspont, hogy az önkényuralom korának a birodalmi belügyminiszter nevéről Bach-korszaknak mondott, leghosszabb része (Bach 1849 nyarától 1859 augusztusáig vezette a belügyeket) fejezte ki az úgyszólván modellezhető, tipizálható, az általánosabb történettudományi megítélésre alkalmas „közviszonyokat". Egybehangzanak ma már a vélemények abban, hogy a jobbágyfelszabadítás érvényben hagyása, a polgári jogegyenlőség deklarálása helyes döntés volt. Kimondható továbbá: A magyarországinál fejlettebb ausztriai jogrendszer átvétele, a jogszolgáltatás, a közigazgatás, a rendészet szétválasztása és ágazatonkénti szervezése — bár feudális töltésű hagyományainkkal ellenkezett — progresszív vonásokat mutatott. Ugyanakkor nem feledhető, hogy a felsoroltak átmenet nélküli, gyors bevezetése mindenekelőtt egy centralizált birodalom politikai stabilizálását, a nemzeti függetlenségi törekvések elfojtását szolgálta, s a többszörösére növelte a lakosságot sújtó adóés közmunkaterheket, mindennapossá tette a megfélemlítést, a hatósági zaklatást. A jogszabályokba foglalt nyugat-európai polgári elvek általános érvényre jutásához elengedhetetlen, valóságos polgári szabadságot — lényegéből eredően — hazánk földjén maga a rendszer szorította nagyon szűk korlátok közé. Ehhez még más tényezők is hozzájárultak. A jobbágyfelszabadítás előtti időkből örökölt, igen lassan változó társadalmi tagozódáshoz — a saját személyi összetételéből, a hivatalnoki gárda előéletéből eredő mentalitásával — a Bach-korszakbeli hatalmi szervezet minden része úgyszólván önmagá1 SZABAD GYÖRGY: AZ önkényuralom kora (1849-1867). In: Magyarország története 1848-1890. Főszerk. Kovács Endre, szerk. Katus László. 1. köt. Bp., 1979. 435-772., témánkat illetően különösen a 437-494., SZABAD GYÖRGY: Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860-1861. Bp., 1967. 2 A legrészletesebb és egyúttal a legfontosabb feldolgozások: SASHEGYI OSZKÁR: AZ abszolutizmuskori levéltár. Bp., 1965. SASHEGYI OSZKÁR: A neoabszolurizmus rendszere 1849-1867. In: A magyarországi polgári államrendszerek. Szerk. Pölöskei Ferenc-Ránki György. Bp., 1981. 81-139. Széles kitekintést adó összefoglalások: EREKY ISTVÁN: AZ önkormányzat modern rendszerének kialakulása Magyarországon. Bp., 1939. (Klny. Városi Szemle XXV. évf.) CSIZMADIA ANDOR: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Bp., 1976. 88-96. CSIZMADIA ANDOR-KOVÁCS KÁLMÁNASZTALOS LÁSZLÓ: Magyar állam- és jogtörténet 4. kiad. Bp., 1990. 317-329.