Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

tói igazodott. Annak bármelyik szinten (kerület, megye, járás) működő apparátusa csak annyit vett tudomásul a jogegyenlőségből, amennyire végképpen rákényszerült. S ez igen kevés lehetett. A társadalmi hierarchia ideálját a budai és a vidéki beamterek egyaránt a forradalom előtti időkre jellemző tartalommal, az alárendeltség bármilyen formáját szükségesnek tartva hordozták magukban. Ebből eredően működésük során a jogszabályokban nem részletezett, de nem is szabályozható „személyes elbánás" beállítottságát, eredményét igen jelentősen befolyásolta — pl. az egyéni kérelmek, panaszok intézésében, az adóbehajtások, a csendőri, pénzügyőri, bírósági eljárások során — az „ügyfél" származásából, vagyonosságából, kapcsolataiból, iskolázottságából, foglalkozásából eredeztetett tekintély, vagy éppen a fordítottja: a lenézés, a lebecsülés. Amikor a Bach-éra az 1854-től jól érzékelhető stabilizáció éveiben, az államhatalom eredményesnek látszó kényszerítő erejét túlértékelve, életidegen módon, rendeleti úton modernizációs tartalmú fejlesztéseket indított vagy támogatott, sorra kudarcot vallott. A vízszabályozások folytatására, az út- és vasútépítésekre, a kötelező fásításra, az iskolalátogatásra és az iskolaépítésekre, a közegészségügyre, a településrendezésre és sok minden másra vonatkozó állami rendelkezések végső soron közhasznú tartalmát az emberek nemigen fogadták el, s ahol csak lehetett, ki is játszották az illetékes hivatalokat. Ezt a magatartást egyaránt sugallta a személyes és az együttes (vélt vagy valós) önvédelem. Jórészt azért, mert a lakosok közös érdekeik megjelenítésére, képviseletére, a saját körükben elfogadott társadalmi normák, hagyományok hatósági figyelembe vételére nem, vagy csak ritkán kaptak a jogszabályokban, meg az illetékes hatalmi szerv által „az élet sűrűjében" egyaránt elismert lehetőséget. A kettő gyakran nem volt harmóniában. *** Ezekre az általános, de az önkényuralmi hétköznapokban jelenlévő állapotokra kitekintve próbáljuk megközelíteni a címben megjelölt kérdéskört, a továbbiakban csak az Alföldre vonatkozólag. Vázolnunk kell a legfontosabb előzményeket is: A vagyonosabb és népesebb települések az Alföldön 1848 előtt lényegében véve kétféle úton juthattak el az autonómia teljesebb vagy legalább részleges megszerzéséig és gyakorlásáig: a) A szabad királyi városok (mint pl. Szeged vagy Szabadka), a jászkun és a hajdú kerületekhez tartozó települések, a néhány nemesi község az eredeti (visszaszerzett) kiváltságok birtokában, többször is megküzd ve a központi kormányszervek korlátozó beavatkozásaival. Példa az utóbbira Debrecen városa: A 18. század elején megkapott kiváltságos autonómiáját a II. József uralkodását követő félszázadban már csak korlátozottan tudta megvédeni. Kecskemét „szabadalmas mezőváros" útja viszont a debreceninek bizonyos mértékben az ellenpéldája volt: belső autonómiája mindinkább bővült, anélkül, hogy a szabad királyi városi jogállást elérte volna. b) Az úrbéres mezővárosok és falvak az 1836. évi 9. törvénycikk alapján, s kivételesen azt megelőzően is, ha földesurukkal magánjogi megállapodást sikerült kötniük. Az örökváltsági szerződéssel az úrbéri függés alól önmagukat 1848-at megelőzően felszabadító egyes nagy parasztvárosok (mint Nyíregyháza, Nagykőrös, Szentes,