Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A „közlakosságot" a tanyai, falusi, városi népiskolák és tanítói lakások tömeges építése, a tanítás megújítása, majd a tanfolyamszerű népfőiskolák és a gazdasági képzések ragadták meg. A megfelelő szociális helyzetben lévőket 1939-ben nagytájunk 199 polgári iskolája, 95 gimnáziuma és líceuma, a tanítóképzés 23 alföldi intézménye, továbbá 24 szakmai középiskolája várta. A középrétegek, sőt a kispolgárok, feltörekvő parasztcsaládok gyermekei számára is volt tehát elegendő férőhely az iskolákban. A harmincas évek végén a népi írók mozgalma és a református egyház által elindított tehetségmentés a szegényparaszti családok fiait is felkarolta (példa a hódmezővásárhelyi Tanyai Tanulók Otthona). Elismerés illeti a korszak népegészségügyi és részben a szociális eredményeit is. Néhány kezdő lépés után lényegében csak a gazdasági válságot követően, különösen pedig a háborúra való felkészülés és a háború idején törődött ezzel az állam alaposabban, kitűnő szakgárdára támaszkodva. A többgyermekes falusi munkáscsaládok egy részét szerény méretű, de egészséges lakóházhoz segítő hitelakciók, a járványok megelőzése, a jó ivóvizet biztosító kutak, a csecsemő- és gyermekgondozást ellátó „Zöldkereszt", a tbc-betegek intézményes felkutatása, gyógyítása, a munkaegészségügyi ellenőrzések és hasonlók tartoztak ide. A jól működő szervezet a munkanélküliségből, a szegénységből fakadt bajokon nem tudott segíteni. A harmincas évtized végétől több lett a munkaalkalom, nőtt a kereset, enyhült a nincstelenség. (1939-ben az Alföld megyéiben még 10 és 24% között ingadozott a mezőgazdasági munkanélküliség.) Magát az egész Horthy-korszakot akkor jellemezhetjük reálisan, ha az Alföldön 1935-ig elhúzódó válságot cezúrának és egyúttal mélypontnak tekintjük. A művelődésben elért sikerek sem takarhatják el a dualizmus idejéből ismert társadalmi problémákat. Az Alföld „felzárkóztató" kormányzati támogatása a válság idejétől fogva elvékonyodott (kivéve az öntözésfejlesztési munkálatokat) — a harmincas évek végétől fogva pedig a visszacsatolt területek kerültek előtérbe. Az 1920-ban kezdődött negyedszázad uralkodó vonásai között a legelső: a kommün hatására állandósult, kiirthatatlan veszélyérzet a vezető rétegekben és a hozzájuk csatlakozókban. Ennek nyomására minden — bármily megalapozott és segítő szándékú — bírálatot sokszor nemzetellenes támadásnak tartottak, eleve baloldali összeesküvést feltételeztek, s a „lazítást" törvénytelen eszközökkel is megtorolták. Ragaszkodtak a hagyományos viszonyok fenntartásához, a hatalomféltés nehezen váltott át kezdeményezésbe. Ezt a beidegződést a legalsóbb szintig megkívánták. A rendőri-csendőri fellépés során a kommunistagyanú címkéjével fenyegetett szociáldemokratákat, sokszor a kisgazdapártiakat sem kímélték (választási terror, benne az endrődi csendőrsortűz 1935-ben, tömeges lefogások, internálások, bebörtönzések 1925-ben, 1937-ben, 1942-ben). A másik vonás a vezető pozícióban lévők túlzott, kasztszerű elzárkózása a társadalmi hierarchiában „alattuk lévők" általánosabb problémái elől („amiről nem beszélünk, az nincs"). Ezen, a részben már nemzedéki függést is mutató mentalitáson a világválság alatt és után több oldalról is lazított az élet. A fiatalabb, nyitottabb szemű vezetők, sőt az egyházi körök egy része már felismerte bizonyos társadalmi és gazdasági reformok szükséges voltát, de nem mert határozottan kezdeményezni. Az 1930-as évektől sorjázó írói szociográfiákat ők már a nemzeti érdekek kifejezőinek tartották, nem tekintet-