Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.
I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA
A falvak, tanyák, majorok népe a vázolt előrelépésből teljesen kimaradt. A tanyák történetének idevágó szakaszáról rögzítenünk kell, hogy a legelőfelosztások utáni, már érintett tanyásodási hullámhoz az 1870-es évektől sokfelé a parcellázások után újabb hullám csatlakozott. Ez a Duna-Tisza közén és részben Békés-Csanádban volt a legintenzívebb. A homokvidéken a szőlő- és gyümölcstermesztés kiterjesztése, a gabonavidéken a belterjes baromfi- és sertéstartás ösztönözte. Az új tanyák jó része már farmtanyaszerepben épült fel, kezdettől fogva állandó lakóhely is lett. Ezek a várostól távol eső tanyakörzetek, módosabb gazdáik érdekei szerint, egy-két évtized múlva már az anyatelepüléstől való elszakadásra, önálló tanyaközségek alakítására törekedtek. így érték el, hogy adófizetőként beleszólásuk legyen a belőlük összeállt helyi önkormányzatba és hozzájussanak a belterülethez kötődő ellátás lényeges részeihez (közigazgatás, orvos, állatorvos, iskola, temető, piac). Az agrárgazdasági és a közigazgatási kutatók figyeltek föl először ezekre az új jelenségekre a századforduló és az 1920-as évek között. Ez vezette be a tanyakutatás kibontakozását, majd a „tanyakérdés" megoldására 1937-re kidolgozott javaslatokat, amelyek a tanyák meghagyása mellett kifejlesztendő tanyaközpontokban látták a kívánatos utat. (Ezt támasztotta alá az 1942. évi mezőgazdaság-fejlesztési és az 1944. évi ún. tanyai törvény is.) A művelődés dualizmus kori haladása a városfejlesztéshez hasonlóan minőségi és megalapozó volt. Minden összetevőjét nehéz lenne számba venni. A sikerekben egyaránt részes volt az állam, az önkormányzatok, a helyi újságok, az egyházak és a kultúrabarát magánszemélyek, általában a közvélemény. Az alsófokú oktatás az Eötvös József nevéhez fűzött 1868. évi törvénnyel és annak kiegészítő jogszabályaival alapvető biztosítékokat kapott. Annak ellenére, hogy az iskolafenntartásra kötelezettek nemegyszer igyekeztek a legolcsóbb megoldást keresni, és a tanítók képzése is bő két évtized múlva érte utol a szükséges létszámot, a népoktatás fellendült. Az írni-olvasni tudás (a kormegoszlás tükreként) a világháború idejére már a lakosság 80-85 százalékának a birtokában volt. (Az analfabétizmusra majd az 1920-as évek Klébelsberg-féle iskolafejlesztése mérte a végső csapást.) A kispolgárság és a parasztság módosabb rétegei számára az iskolázásban való felemelkedés első fokához adták meg az esélyt az ún. felsőbb népiskolákból az 1870es évektől, tömegesen pedig az 1890-es évtizedtől kiformálódott polgári iskolák. Ezekből 41 fiúiskola és 70 leányiskola működött 1910-ben az Alföldön, valamivel nagyobb felük állami fenntartásban. A középiskolák sorában ugyanakkor 98 intézményt vehettek számba: 54 gimnáziumot és főreáliskolát, 34 tanító-, tanítónő- és óvónőképzőt és 10 felsőbb leányiskolát. A 98-ból 39-et az állam, a többit zömmel az egyházak vagy a városok működtették. Az Alföld főbb középfokú iskolavárosai Szatmárnémeti (8 intézménnyel), Debrecen és Temesvár (7-7), Szeged és Nagyvárad (6-6), Arad (5), Kalocsa (4) lettek. Az erősödő szakoktatást 1910-ben 12 kereskedelmi középiskola, 3 bábaképző intézet, 14 szakmunkásképző feladatú agráriskola, és — egyetlen felsőfokú intézményként — az 1868-ban alapított, kiváló tanárokkal rendelkező debreceni mezőgazdasági akadémia képviselte. Hittudományi főiskola volt Kalocsán, Nagyváradon, Temesvárott (római katolikus), Debrecenben (református), Aradon (ortodox görögkeleti román).
