Sziklavári János - Kiss László - Jung János - Sélei István: A diósgyőri acélgyártás története a folytacélgyártás bevezetésétől napjainkig - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 15. (Miskolc, 2004)

Bevezető

nem termel; a hengersorok is állnak; a gyár felszámolás alatt van, 1991 óta már sokadszor! Az országnak azonban szüksége van a hazai minőségi acélgyártásra. Feldolgozó iparunk számára fontos a jelentős értéket képviselő diósgyőri minőségi technológia megőrzése és működtetése. Bízzunk abban, hogy megfelelő szakmai befektetői kézben a hányatott sorsú gyár végre folyamatosan termelhet, és szolgálhatja az erre igényt tartó hazai és nemzetközi ipart. A 10. fejezetben azonban a 80. ábra az acélmű termelésének alakulásával, és a 85. ábra a dolgozói létszám alakulásával a valóságról olyan ijesztő képet mutat be, amely mellett nem mehetünk el, hogy az események hátteréről legalább a már jól ismert tényeket ne örökítsük meg. A '90-es évek elején, amikor a belső piac és a KGST-piac összeomlott, azt a piacvesztést Diósgyőr - tapasztalat és kapcsolatok hiányában - nyugati piacbővítéssel nem tudta pótolni; ez igen nagy arányú kapacitás kihasználatlanságot okozván, súlyos gazdasági veszteségekkel járt. A vaskohászati termékeket értékesítő állami külkereskedelem szervezete feloszlott, az állam a piacbővítéshez támogatást nem adott. A veszteségeket ugyanolyan mértékig megtérítette, hogy a gyár működőképes maradjon, de sürgette a kapacitás leépítést. Ezt - sajnos - egyszerű „szervezési feladatnak" tekintette, noha a műszaki és gazdasági szakemberek véleményének helyt adva, elismerte, hogy egy tovább feldolgozó üzemekkel rendelkező integrált alapvertikum, mely öntött bugákkal és öntecsekkel, blokksorral, gerendasorral, középhengersorral, finom- és középsoros nemesacélhengermüvel termel, azt kapacitás leépítéssel nem lehet „fele kapacitásra átszervezni". Ilyen gyár teljes és határozott piacra orientált szerkezetátalakításra szorul, ami viszont igen jelentős anyagi ráfordítást igényel. Többe kerül ugyanis egy évi 1 millió tonnás integrált - több évtizeden át kiépített infrastruktúrás - vaskohászati üzemet évi 500 ezer tonnás életképes gyárrá átalakítani, mint egy évi 500 ezer tonnás új, korszerű „miniacélmüvet" zöldmezőn felépíteni. A kormány a szerkezetátalakításra anyagiak hiányában nem tudott, de erkölcsi és politikai okok miatt nem is mert vállalkozni, hiszen egyidejűleg több ezer munkahely szűnt volna meg. A társadalmi érdekvédelmi szervezetek emiatt a szerkezetátalakítással szemben szilárd ellenállást tanúsítottak. A kormány mit tehetett mást, mint hogy a további veszteségpótlástól nem zárkózott el, de igyekezett a gyárat privatizálni, bízván abba, hogy a privát tulajdonos piacot szerez, és - esetleg állami rásegítéssel - megoldja majd a szükséges szerkezetátalakítást. Ezután - kivétel nélkül - minden kormány ezt a hármas álláspontot képviselte: a rendezett szerkezetátalakítással járó fejlesztést nem finanszírozza, a