Boros Árpád: Események és tények a diósgyőri kohászat életéből 1770-2003 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 14. (Miskolc, 2004)
GYÁRTÖRTÉNETI KÉPEK
A laikus úgy vélheti, ez a kohó, ívkemence vacilálás csak a kohászat ügye. Pedig többről van itt szó. Munkahelyek ezreinek megszűnéséről. Ha megáll a kohó, megszűnik a konverteres acélgyártás, akkor csak itt a gyárban közvetlenül és közvetve két és fél ezer ember munkája válik feleslegessé. Aztán az ércelőkészítőből, a különböző szállítóktól további százak kerülhetnek az utcára. Bár a kormányprogram intézkedik arról, hogy fejlesztések, a struktúraváltás miatt a kohászatból kikerülők foglalkoztatásának feltételeit meg kell teremteni, de ennek egyelőre halvány jelei sem mutatkoznak. Semmiféle munkahelyteremtő beruházás nem történt még, s hát az idő sürget, az év végéig szerintem fizikailag képtelenség ennyi embernek munkahelyet teremteni. Feszült a helyzet... Csak visszatérünk a kohóhoz. Tessék mondani, nem lenne célszerűbb fenntartani a nagyolvasztót, még annak ismeretében is, hogy veszteségen üzemel? Vitathatatlan tény, hogy az acélgyártás veszteséges Diósgyőrött. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ez nem helyi specifikum, az acélipar recessziója tovább tart, az európai acélgyártó vállalatok kilencven százaléka veszteséges, folyamatos állami támogatással tudnak csak fennmaradni. Valóban át kellene gondolni, mi a kedvezőbb: támogatni, biztosítani a kohászat működését, vagy végkielégítéseket, munkanélküli segélyeket fizetni az embereknek. Szerintem biztosan kevesebbe kerülne az előbbi variáns, akkor meg lenne oldva a foglalkoztatottság, a magyar ipar saját acéllal való ellátása. Már elnézést, de ebből az következik, hogy az acélgyártást nem lehet piaci alapokra helyezni Lehet, és kell is, elsősorban azért, hogy a vállalatok ne szokják meg a kényelems helyzeteket, de annyi állami hátteret adni kell, amennyi a folyamatos működéshez kell. Ha nem titok, mennyi dotációra van szüksége Diósgyőrnek? Most, hogy a jugoszláviai embergó még él, tart a recesszió, évi 1 milliárd forintra. Ha megtörténnek az ígért fejlesztések, nem lesz kedvezőbb ez a kép? Itt és most nem a foglalkoztatottságra gondolok. Természetesen történtek gazdasági számítások az úgynevezett szilárd betétes acélgyártásra - ez azt jelenti, hogy az ívkemence hulladékvassal dolgozik -, de ezek már nem állják meg helyüket. Korábban - éppen azért, mert hulladékból gazdaságosabb volt acélt gyártani - Európában rengeteg ívkemencés acélmű jött létre, ez azonban egyértelműen megnövelte a hulladék iránti igényt, felhajtotta az árakat. A két évvel ezelőtti 5400 forint helyett ma már 9000 forintba kerül egy tonna hulladék. Különben ma eljutottunk, hogy hiány is van a hulladékból, Olaszországban már zártak be kemencéket emiatt. A magas ár miatt egyébként Magyarország évente 600 ezer tonna hulladékot exportált. Most meg majdhogynem ott tartunk, hogy akkor, amikor át kell állni a szilárd betétes acélgyártásra, nem lesz elegendő hulladék. Ezt is figyelembe kell venni, gátat kellene szabni a minden korlátozás nélküli hulladékexportnak. Illésy Sándor Észak-Magyarország, 1994. május 16.
