Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. (Miskolc, 2003)

Történelmi nevezetességű idők előtt áll Diósgyőr. Ez a nagyközség, a hajdankori királyi város, mely a királyokat és a külföldi követeit látta egykor magában, a megsemmisülés örvényének szélére sodródott. Tulajdon édesgyermeke taszította oda, pedig a gyermek a saját testéből való. Verejtékkel táplálta. A diósgyőri vasgyár és Újdiósgyőr területe Diósgyőr nagyközség határa. Az előbbi azért létesíttetett, hogy Diósgyőr, e történelmi nevezetességű, régen hatalmas város népe utódainak haladása, jóléte előmozdíttassék. Az utóbbi csak nemrég épült fel, területét úgy vásárolta meg, azon írásos kikötéssel, hogy soha elszakadni nem fog az anyaközségtől. A szerződési okiratot azok írták alá, akik ma e fontos feltételt megszegik, s megszegésére a többit is felbujtották. Mind a két okiraton, úgy a vételi szerződésen, mint a különválási nyilatkozaton, ugyanazokat a neveket találjuk. Hogy ez milyen eljárás, erre szót nem vesztegetünk, hiszen érzik ők maguk is. Mind a kettő eltért az igazságtól, csak azért, mert a nagyzási mánia lepte meg Őket. Külön községgé akarnak alakulni. Miért? Azt mondják, hogy a munkások jólétének előmozdítása céljából. Mivel lesz jobb a munkások helyzete? A saját különleges politikájukkal akarják összekötni az egyik részt, míg a másikat a nyomorba döntik. Mi úgy tudjuk, hogy a munkások nem a politikával táplálkoznak, sőt az a bizonyos politika eddig is veszélyeztette kenyerüket. A vasgyár politikai önállóságot akar, hogy teljesen uralkodjék a lelkeken. Nos! Ez még nem volna baj, ha az igazi helyes politikai terén maradna, s egyedül hivatásának élne. De nem ez a cél; hanem a községi életnek egy bizonyos uralom alá való hajtása, mely ellentmondást nem tűr. De hát hagyjuk ezt egyelőre, hiszen ezek még csak kísérletek. Sokkal fontosabb dolgok kerülnek a felszínre, melyek talán a fentebbieket tárgytalanná teszik. Diósgyőr anyaközséget magára hagyták, teljesen. Nemcsak a gyár nagy hatalmával kell megküzdenie, de még a vármegyénél sem talál oltalmat a züllés ellen. Mit tegyen hát? Csak rövid ideje, hogy a fejlődés terére lépett volna, de ez alatt a pár év alatt szépen haladt. Megfeszítette minden erejét, hogy lépést tarthasson más községek haladásával, hogy a maradiság bélyegét letörölje homlokáról. A lázas törekvés közepette jött a hír, hogy a vasgyár-telep, Újdiósgyőr, stb. külrészek önálló nagyközséggé akarnak alakulni. A hír megakasztott minden nemes mozgalmat. Az állami iskolák ügyének menetét is megakasztotta, s kizökkentette a rendes kerékvágásból. Az anyaközség lakossága megdöbbent, mindenkinek e kérdés lebegett ajkán: „Mi lesz velünk?" Érzi és tudja mindenki, hogy többé mint önálló nagyközség fenn nem tarthatjuk magunkat, mert a 62,8%-os pótadó legalábbis 90%-ra emelkedik, még akkor is, ha a jelen nívón akarunk maradni, ha a város fejlesztéséről le is mondunk. A vármegyéhez nem mehetünk segítségért, mert hisz az eszme, a különválás, állítólag onnét indult ki. Gondolkodnunk kellett. Három űt állt előttünk. Az egyik, hogy belenyugodjunk a különválásba és éljünk szegényesen a magunk módja szerint, míg lassan el nem vérzünk, s végre a nagyközség jelleget levetve, az újonnan alakult nagyközség karjaiba, mint kisközség, vetjük oda magunkat. Ehhez egy csepp kedve sincs népünknek.