Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A Martin-acélmű rekonstrukciója az első hároméves terv (1947-1949) és az első ötéves terv (1950-1954) időszakában

Vas Zoltán itt-tartózkodásakor mindig meglátogatta őket - szállásukon is - Herczeg Ferenccel, aki ezen kívül még nagyon sokszor az esti órákban is eljárt hozzájuk. Rádiót, lemezjátszót vett nekik, s az ő humanitásának megfelelően elbeszélgetett velük. A rabcsoporttal kapcsolatban hallottuk újra Weigl Ernőről. Őt is ide helyezték amikor 5 éves büntetése utolsó félévét töltötte. Természetesen szó sem volt arról, hogy kihozzák a gyári munkahelyre, bár fizikai teljesítménye kiváló volt, pl. mint rabgazdasági traktorosé. Külön szobája, rajztáblája volt, rengeteg külföldi szakirodalommal is ellátva. Szóval a kormányzat felfigyelt rá, s lehetőséget adott neki a munkára. A megnövekedő termelés kiszolgálására egy új berakódarut is kellett gyártani. Ezt a budapesti MÁVAG-ban végezték. Budilkin ezért is méltatlankodott: „Herczeg elvtárs ez nem gyár, kombinát, aeroplánt is lehet csinálni!" O egyébként sokat volt az építkezésen, többnyire nagy slepp kíséretében. Én lehetőleg elkerültem, mindenesetre soha nem beszéltem vele. S az 53. nap, mely a 4. sz. kemence utolsó csapolása után bekövetkezett éppen augusztus 20-ára esett. A 2 hónapos határidő ilyen bravúros lerövidítése elképzelhetetlennek látszott. Az építőket nyilván az is lelkesítette, hogy legalább magyar ünnepre essen ez a munkasiker. Az üzembe helyezési ünnepségen természetesen hullottak a kormány és miniszteri kitüntetések a beruházók, tervezők és kivitelezők részére, akik nagyon-nagyon megérdemelték. Ezután egy viszonylag nyugalmasabb év következett utódaim számára, hiszen újra 8 kemencével dolgozhattak. Tervteljesítés ugyan nem volt - hogy is lehetett volna -, de Budilkin sem volt, - őt szerencsére hazarendelték. Mindezeknek én szívből örültem, hiszen kedves üzememről, több, mint ezer jó barátomról, az ő nyugodtabb életükről volt szó. Ezután átléptem a DIKOB szervezetébe, vezetői szívesen fogadtak maguk közé, hiszen a Martin-rekonstrukció legrázósabb feladatát, a 180 tonnás buktatható kemence beépítését kellett előkészíteni és végrehajtani, mely nagyságrendileg sokszoros feladatot és üzemismeretet igényelt a szük - és közben egyre növekvő tervfeladat teljesítésére kötelezett - üzemben. A következő év során a leggyakoribb munkatársaim a Kohóipari Tervező Intézet - a KITI - acélműi és szaktervezői voltak, továbbá a kivitelező vállalatok műszaki előkészítő szakemberei, gyakran főnökei, akikkel már esetenként szállítási határidőkről is kellett tárgyalni. Abban teljes egyetértés volt minden illetékes részéről, hogy a komplett tervdokumentációt a Maerz cégtől kell megrendelni. Ezt az általános világszínvonalú gyakorlatuk mellett az is erősítette, hogy ugyanakkor voltjugoszláv megrendelésük a zenyicai acélmű részére két ilyen kemence terveinek, sőt kritikus berendezéseinek szállítására is. Az előkészítési szakaszban lévő nagyberuházások főépítésvezetőségei csak néhány főből álltak, mert a szakelőadók mindig a súlyponti beruházásra mentek át, természetesen a kivitelező vállalatok létszámának zömével, sőt további erősítéseket kapva. Márpedig a 3. sz. Martin-kemence