Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A Martin-acélmű rekonstrukciója az első hároméves terv (1947-1949) és az első ötéves terv (1950-1954) időszakában

után a 700 m

3-es nagykohó építése következett. Természetes, hogy minden kivitelező kapacitás oda vonult át. Tovább növelték a rabok létszámát, mert a kohó kiszolgálásával kapcsolatban nagyon sok út és vasúti pályaépítés is volt. Egyre szaporodtak a Vas Zoltán által vezetett tárcaközi értekezletek. Valószínű, hogy Herczeg Ferenc OT elnökhelyettesi kinevezése is összefüggött a kétségtelenül legnagyobb diósgyőri beruházás támogatásával. A 180 tonnás buktatható kemence beépítése az üzem közepébe több rendkívüli probléma megoldását követelte meg a többi kemence építéshez képest: - A kemence nagysága és buktathatósága miatt a felette lévő kemencesori és öntőcsarnoki darupályákat - természetesen a nyugati és keleti oldal pályáival azonos szinten -, de nagyon szűk sávban kellett beépíteni. Ezért egy 35 m hosszú és 2,6 m magas I-tartónak megfelelő hegesztett kiváltó tartót kellett tervezni. - Az öntőcsarnok északi oldalán már befejezéshez közeledett a 24,5 m fesztávú kokillacsarnok építése. Az öntőcsarnok északi oszlopsora 5-5,5 m távolságú, sűrűn beépített volt, s annak érdekében, hogy a két csarnok közti vágánykapcsolatot meg lehessen teremteni, egy 30 m fesztávú rácsos tartót kellett beépíteni. - A kokillacsarnoknak ebben a térségében épült egy földalatti transzformátorállomás, melyet a 4. sz. kemence középvonala alatt, a regenerátorkamrák között 14 m mélységben futó kábelalagút kötött össze a kemencesori műszerházak vonalával. - A buktatható kemence keleti oldalán a hulladéktér felől be kellett vezetni egy nyersvasbeadó vágányt, hogy a tisztán folyékony nyersvasból dolgozó Talbot kemencéhez ne a berakódaruk eltolásával kelljen a nyersvasüstöt sűrűn odaszállítani. A kemenceépítés tényleges elkezdésére természetesen csak az új nagykohó beindulása után kerülhetett sor. így is maximális erőkoncentrálás kellett ahhoz, hogy a kitűzött 1952. május 1-i határidőhöz képest alig másfél hetes késéssel megtörtént az első csapolás. Arról persze szó sem lehetett, hogy a felemelt ötéves terv előirányzata szerint egyszerre kerüljön üzembe ez a két objektum. Addig legalább 8 kemencével, háborítatlanul dolgozhatott az üzem, s az 1951 első félévi termeléshez képest 23%-kal teljesítettek többet 1952 első félévében, vezetőit békén hagyták, bár nem volt tervteljesítés, de hát ez az országos jelenség volt. így az 5. sz. kemencét június közepén állítottuk le, amikor már a kohótól elfogadható építőlétszám át tudott jönni, hiszen ott még nagyon sok befejező munka volt hátra. A Martinba persze rabok nem jöttek, hiszen közben már országszerte felpörögtek az irreális határidejű építkezések, így Dunaújváros építése is. A mi térségünkben pedig gőzerővel folyt Kazincbarcika és a Miskolci Egyetemváros építése.