Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A háborús károk helyreállítása, a termelés újraindítása és felfuttatása (1944-1947)

vasztár, azért jött megnézni ezt az üzemet. Ezután járkált velem a próbavételekhez, mindketten megmondtuk az acél várható összetételét és a próbakovácsolás utáni hajlásszöget. Jól értett hozzá, ezért mondtam neki, hogy biztos nem csak olvasztár, hanem képzettebb és gyakorlott ember. Másnap az acélmű főnök szobájában voltam, amikor az igazgatósági tolmács behozta és bemutatta, hogy ő Csumanyigin alezredes az új gyárparancsnok. Egyébként nem emlékszem, hogy a következő kb. 2 év során bármikor egyenruhában láttam volna. O már kimondottan műszaki dolgokkal foglalkozott, hiszen az üzemek már beindultak, s elkezdődtek a jóvátételei szállítások. Leginkább az átvevők fogadásával és eligazításával foglalkozott, hiszen ismerte a gyárat és az illetékes tárgyalópartnereket. Emlékszem olyan esetre, mikor egy orosz vasúti átvevőnek, aki oktalan dolgokat rajzolgatott a szóban forgó acélpróba kristályszerkezetéről azt mondta - egy az irodámban lévő oroszul tudó munkatársam szerint - hagyja abba, ezek értenek hozzá. Amikor a Martin és Elektro-acélművek közé egy kétemeletes épületet kezdtek építeni öltöző, iroda és laboratórium céljára, azt mondta nekem: nagyon fogja még ezt sajnálni, hogy ide építik. Én azt válaszoltam, hogy csak üzemvezető vagyok - ő pedig: majd lesz olyan beosztásban, hogy útjában lesz. Milyen igaza volt, 20 év múlva nem kellett volna egy új 50 tonnás elektrokemence elhelyezésére 7 variánst csinálnunk. A közvetlen szovjet ellenőrzés időszakában a gyár dolgozóinak orosz és magyar nyelvű igazolványa volt, amely egyben szabad mozgási igazolványul szolgált, sőt azt is biztosította, hogy ne vegyék igénybe más munkára. Ennek dokumentálására saját igazolványom másolatát tudom bemutatni. Ennél talán még érdekesebb az az 1945 szeptemberéből származó igazolvány, melyet akkor kaptunk, amikor főnökömmel, dr. Kövesi Pállal Sopronba akartam utazni. O azért, hogy ott élő szüleit - egyetemi tanár édesapját - meglátogassa, én pedig otthagyott sok személyi holmimért, hiszen áprilisban csak egy hátizsákkal tudtam eljönni. Tudta ezt az igazgatóság és a rendőrség is, de segíteni akartak, hiszen Győrön túl már határövezet volt. Nagyon figyelemreméltó a lap tetején, közepén látható körpecsét, melyen világosan olvasható a MAVAG neve: Vitéz Horthy István Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak. Horthy István volt a MÁV AG vezérigazgatója is és nevét hősi halála után vette fel a gyárcsoport. Ez a név szerepelt 1944. december 15-i kárigazolás bélyegzőjeként is, de akkor még szinte természetes volt. Ez úgy látszik nem zavarta az egyik aláíró kommunista üzemi bizottsági elnököt még 1945 szeptemberében sem. Nem így volt ezzel a gyár nyilaskeresztes parancsnoka, Kórodi testvér. Mikor valami anyagért bement Édesapám irodájába, s meglátta a képét, dühösen mondta: maga még mindig ott tartja ennek a képét?! A válasz az volt: nem kaptam vezérigazgatói utasítást, hogy a gyár neve megváltozott volna, ha kapok leveszem és elteszem.