Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)
Felső- és középfokú oktatás a vaskohászatban (1956-1968 közötti helyzetkép)
A Kohómérnöki Kar adatait a következő táblázat tartalmazza: Ev Beiratkozott hallgató Végzett hallgató Összes oktató 1956 207 85 30 1957 110 88 30 1958 86 48 32 1959 92 33 36 1960 145 25 36 1961 225 26 36 1962 320 29 40 1963 350 33 44 1964 464 41 54 1965 482 46 55 1966 545 66 57 1967 507 68 57 1968 496 75 61 A kohómérnök hallgatók létszámának csökkenése az 1957—1961 közötti években két okra vezethető vissza. Kétségtelen, hogy 1956 után a hallgatók egy része nem tért vissza, s más pályát választott. Úgy látszott, hogy a szakma jövője, vonzereje elbizonytalanodott. A másik tényező az esti és levelező oktatás erre az időszakra esett váltása volt. A korábbi esti főiskola csak 3 éves tanulmányi időt követelt, ezt az egyetemi tagozattá minősítés 5 évre változtatta, majd a levelező tagozaton fokozatosan 6 évre növekedett a követelmény. Ezért sokan morzsolódtak le, s nehezen szánták rá magukat új jelentkezők is beiratkozásra. Mindez néhány év múlva feloldódott, amikor ismét jelentős fejlesztésekre került sor a kohászati üzemekben (Dunaújváros erőteljes tovább építése, az ózdi Martin-rekonstrukció, a diósgyőri durvahengermű rekonstrukciója.) így rohamosan növekedett a nappalos kohómérnök-hallgatók száma, s az üzemek jó középkádereiből is többen vállalták a levelező tagozat 6 éves küzdelmét a mérnöki tudásért, a diplomáért. Az oktatók összlétszámát tekintve meg kell jegyezni, hogy ebben nemcsak státusbeli egyetemi tanárok, docensek, adjunktusok és tanársegédek, hanem meghívott előadók is szerepelnek. Az egyetemi tanárok részletesebb említésével egyben a tanszékek, a Kohómérnöki Kar tényleges oktatási struktúráját is áttekinthetjük. A szóban forgó időszakban (1956-—1958 között) az alábbi tanszékek illetve tanszékvezető egyetemi tanárok fémjelezték a magyar kohászati felsőoktatást:
