Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A Martin-acélmű rekonstrukciója az első hároméves terv (1947-1949) és az első ötéves terv (1950-1954) időszakában

vábbra is, nap mint nap ennek a hányadát követelték, sőt a lemaradás behozását. A hajsza elképzelhetetlen méreteket öltött. A megindult 180 tonnás kemence és a csarnokok végigdaruzhatósága révén márciusban 47.400, áprilisban 46.500 tonnát termeltek, tehát közel a bűvös 50.000-hez. Ez persze csak a lecsapolt, illetve a leöntött acélmennyiség volt, nagy részét nem lehetett felhasználni, mert kokillástól együtt csak a robbantóba mehetett. Közben a kemencepódiumról salakhegyeken lehetett lemenni az öntőcsarnokba, a kokillacsarnokban pedig nem igen akadt vízszintes hely, ahová valamit le lehetett tenni az egymásra dobált, beragadt kokillahalmoktól. Közben én még folytattam a nagyberuházás kísérő munkáinak befejezését, míg egy május eleji napon Zambó Pál szólt nekem, hogy a miniszter és miniszterhelyettes ragaszkodnak hozzá, hogy menjek vissza gyárrészlegvezetőnek, - ugyanaz a Zsofinyecz Mihály és Komjáthy László, akik kénytelenek voltak leváltatni. Amikor néhány nap múlva lejöttek Diósgyőrbe Csergő János társaságában, először Répássi Gellértet hivatták, majd engem, s visszakerültem a Martin-acélműbe. Répássi Gellértet először Ózdra helyezték, de néhány hónap múlva Dunaújvárosba került az ott épülő Martin-acélmű üzembe helyezésére, később pedig az egész Dunai Vasmű igen sikeres műszaki igazgatója lett. Egyidejűleg Szűcs Endrét is Diósgyőrbe rendelték miniszteri biztosként. A rendcsinálás sorrendjében mi elsődlegesnek a késztermék minőségét, a technológiai fegyelem betartását tartottuk. így az öntőcsarnokban kezdtük az öntőszerelvények összeállításánál, hogy teljesen tiszta alátétek és kokillák, jól falazott alátét csatornák, beöntőcsövek legyenek, s kokillákat megfelelő anyaggal jól kezeljék le. Néhány napig állandóan az öntőcsarnokban voltunk, - lehetőleg mind a ketten, s amikor mégiscsak aludni kellett valamelyikünknek, akkor legalább a másik helyén maradhatott. Minden embert külön-külön félrehívtunk, s négyszemközt megmondtuk: évekig együtt dolgoztunk, jól tudjuk, hogy érti a mesterségét, ami eddig történt, betudjuk az általános zűrzavarnak. Ha viszont meglátjuk, hogy egyszer is nem úgy végzi a dolgát, ahogy kell, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Két nap alatt gyakorlatilag megszűnt az öntecsberagadás, hozzá lehetett látni a kokillák kijavításához, s amit leöntöttek, abból a Durvahengermű nyugodtan dolgozhatott. Azután jött a salakhegyek felszámolása. S a termelés úgy mehetett, ahogy az öntőcsarnok engedte. így májusban 42.000, júniusban 41.400 tonnára esett vissza a termelés. Ez a termeléscsökkenés az előző 2 hónaphoz képest természetesen nem maradt szemrehányások nélkül. Egy alkalommal a nagyüzemi párttitkár Szakali József - aki 1956-ban az ország DISZ-titkára volt - azt mondta nekem, hogy érthetetlen a maguk nyugalma ilyen tervlemaradás mellett. A többes szám nyilván Szűcs Endrére vonatkozott. Én így válaszoltam.: „Szakali Elvtárs! Én egyszer voltam ideges, többet nem leszek, akinek nem tetszik,