Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A Martin-acélmű rekonstrukciója az első hároméves terv (1947-1949) és az első ötéves terv (1950-1954) időszakában

gondoskodjon róla, hogy ne legyek itt." Ilyen körülmények között fel sem lehetett vetni a 3 üstös csapolás abbahagyását, hiszen a felemelt tervek még érvényben voltak. Nyugalmunkat azért az is alátámasztotta, hogy Szűcs Endrének Budapestről voltak olyan értesülései, hogy hamarosan változások lesznek ennek az őrületnek a megfékezésére. Ebben az időben már újra Diósgyőrben működött Weigl Ernő. Szabadulása után először Csepelre helyezték, de azután Gerő Ernő személyesen jött le Varga Gézához, hogy „meggyőzze", ellentmondást nem tűrve utasítsa visszafogadására. Ezután ő összeállított vagy 30 észrevételt, javaslatot a helyzet rendbehozására, s ahány párt, minisztériumi és államvédelmi vizsgálóbizottság - egymásnak adva a kilincset - megjelent, mind ezzel a brosúrával volt felfegyverkezve. 1953. június közepén, egy szombati napon volt az édesapám temetése. A rokonok eltávozása után egész családommal feljöttük Perecesre apósomokhoz. Vasárnap délben 1 óra körül kijött értem a diszpécser kocsi, hogy azonnal jöjjek be, mert az üzemben hatalmas robbanás történt. A gépkocsivezető azt is elmondta, hogy nagyon sok ember sérült meg. Az 1. sz. kemencénél készültek a 3 üstös csapolásra, s az előző adagból való salakcipó még nem volt eltávolítva. Locsolták, s hidrogén robbanás történt - vízbomlás következtében - mely borzalmas erejű tud lenni. Több, mint 20 ember sérült meg. Négyet repülőgépen Budapestre vittek a Honvéd-kórházba, a többit a miskolci égési osztályra, köztük a legsúlyosabbat: Bodnár József öntődarust, aki a salakcipót ki akarta emelni. A körülötte még tócsában álló víz aláfolyt, s az izzó acélos salakkal érintkezve nem gőzzé változott, hanem bomlott. Egy nagy kondérnak megfelelő mennyiség egyenesen a darukosárban álló darust forrázta le, teljes testfelületén megégett. Egy órán belül megérkezett Zsofinyecz Mihály miniszter is. Részletesen tájékoztattam a történtekről és alaposan megnézte a helyszínt. Ezután együtt mentünk be a miskolci égési osztályra. Először természetesen a legsúlyosabbat akartuk meglátogatni. Ismeretes, hogy a legsúlyosabb égési sérültek is jó néhány órát, akár 1-2 napot is élnek a szervezet belső oxigéntartalmából, esetleg valamennyi működő légzési képességükből. A szokásos csersavas pakolásban, koromfeketén találtuk fiatal munkatársunkat, s ami a legmegdöbbentőbb volt az ágya szélén ülő ügyeletes ápolónő a menyasszonya volt. Meglátogattuk a többi bennfekvő sérültet is, néhányat már haza lehetett engedni. A Budapestre szállítottak közül hárman néhány hónap múlva maradandó rokkantsággal hazatértek. Kun Sándor volt csarnokmester ott halt meg. Gondolom, a miniszternek is legfájdalmasabb emlékei közé tartozott ez a látogatás. Amikor elköszöntünk, megmondtam neki, hogy az üzembe visszatérve azonnal leállítom a 3 üstös terhelést. Nem volt ellenvetése, hiszen Zsofinyecz Mihály kitűnő öntőszakmunkás volt. így tekinthettem a magam részéről befejezettnek a diósgyőri Martin-acélmű rekonstrukcióját.