Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A háborús károk helyreállítása, a termelés újraindítása és felfuttatása (1944-1947)

A nagyolvasztó lefojtva, de sértetlenül állott, csupán egy kéménye és a vízhűtője sérült meg. A Martin-acélmű súlyosan károsodott, azonban a sérülések javíthatók voltak, kemencéi nem dolgoztak. A blokksor ligner motorjának kommutátor részét a németek tányéraknával felrobbantották, így hosszú időre reménytelennek látszott a hengerlés megkezdése. Az erőműben súlyos károk keletkeztek. A keleti villamosközpontban a németek felrobbantották a 7000 kW-os gőzturbinát, s a nyugati erőmű 3 turbináját. Nem volt ép villanyvezeték és telefonvonal a gyárban. A vágányhálózat ugyancsak jelentősen sérült. Az áramszolgáltatás december I5-én megindult a keleti központ gázgépeinek segítségével. Megindult a kohó is, hogy eleinte nagyon kevés nyersvasat, de annál több torokgázt termeljen a gázgép részére, amelyet eredetileg generátorgázzal indítottak. Az egyik gőzturbina a szétszedett és bénított állapotának köszönhette, hogy elkerülte a robbantást. Ezt a robbantott turbina alkatrészeivel állították helyre, s 1945. január 12-én megindulhatott. A gyár mérnöki karának mintegy 30%-a vállalta az itthonmaradás kockázatát. Közülük a rangidős Obholczer Pál, a Martin-acélmű főnöke vette át a gyár vezetését, amivel a szovjet parancsnokság is megbízta. Már e helyen érdemes említést tenni arról, hogy a Diósgyőri Gépgyár - melynek fő gyártmányai a lövegek és lövedékek voltak - addig külön gyárként, külön igazgatással működött. Ezt, mint a Vörös Hadsereg Tüzérségi Gyárát vették birtokba, s Korán Imrét bízták meg a gyárigazgatói teendők ellátásával, az ottani Üzemi Bizottsággal együttműködve. A helyreállítás és újjáépítés feladatai a korábban eltérő feladatkörű szomszédos gyáraktól érthetően a legszorosabb együttműködést igényelték. Az üzemek, de a lakosság téli energiaellátása is első helyen diktálta a közeli MÁVAG szénbányák termelésének elősegítését. Ehhez a bányászok és az odatoborzott gyári dolgozók lelkes feladatvállalásán kívül számos olyan objektív tényező is hiányzott, melyek nagyon távol, illetve kívül estek a két gyár tevékenységi körén. Karbid, robbanóanyag és gyújtózsinór, vagy a bakancs nélkülözhetetlenek voltak. Acélgyártó kohászok soha nem gondoltak karbidgyártásra, de hát a minőségi elektroacélgyártás fő jellemzője a karbidos salakvezetés biztosítása, így tisztán elméleti alapon megvalósították a világításra alkalmas karbidminőség előállítását. Szovjet katonai segítséggel felkutatták a katonai raktárakban visszamaradt robbanóanyagot, sőt fel nem robbant légi bombákból is szereltek ki. így a lőszerüzemben 1300 tonna bányarobbanó-töltetet állítottak elő, s a hiányzó gyújtózsinórt a gépgyáriak elektromos gyújtással pótolták. 2,5 millió villamos izzógyújtót, s minta után megfelelő számban szikrainduktort gyártottak. Bányász és munkásbakancsok gyártására saját cserzésű nyersbőrből találtak megoldást, erre rögtönzött cipészműhelyeket állítottak fel. Ezek nélkül az intézkedések nélkül még egy fél évet lehetett