Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

Felső- és középfokú oktatás a vaskohászatban (1956-1968 közötti helyzetkép)

problémáiban is kereshetők. Kereseti lehetőségek és munkakörülmények szempontjából a kohómérnöki pálya soha nem lehetett vonzó. Az új felvételes hallgatók kb. harmada kohómérnökök és kohászati dolgozók gyermekei, akik becsülettel igyekeztek tovább vinni a szülői örökséget. A többinek nagy részét viszont olyan szempontok vezérelték erre a karra, hogy - túljelentkezés hiányában - ide kevesebb pontszámmal is be lehetett jutni, illetve más karok és egyetemek fül nem vett jelentkezőiből irányították őket ide. A diploma megszerzése olyanoknak is sikerült, akik a szakmát nem tudták igazán megszeretni, a velejáró nehézségeket vállalni. A főiskolák rendszerének bevezetését kezdetben ún. felsőtechnikumok létesítésével célozta meg a kormányzat. így Dunaújvárosban 1962-ben indult felsőtechnikumi oktatás, eleinte leginkább levelező hallgatók részére, de az utolsó 1968-1969-es tanévben a közel ezer hallgatónak már több, mint 60%a volt nappalos, amit 560 fős kollégiumi férőhely segített elő. Az oktatók száma ebben az évben 53 fő volt. Ezt az oktatási formát váltotta fel 1969-ben a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Kara. Középfokú kohász-szakemberképzés a trianoni Magyarországon gyakorlatilag nem volt, mint korábban Selmecen és Nagybányán. Erdély egy részének visszatérte előtt egy évvel indult az első kohász osztály a pécsi bányatisztképző középiskolában, akik azután Nagybányára mentek, s 1944-ben még ott érettségiztek. Az alattuk lévő évfolyamok Diósgyőrben folytatták tanulmányaikat, s ezzel megvetették a kohóipari technikum alapjait. Az 1949. augusztus 1-én alakult Kohóipari Középiskolát valóban a korábban Nagybányán, majd Diósgyőrben és Tatabányán működő Bánya-, Kohó- és Mészfúró Szakiskola egyik jogutódjaként tekintették. 1953-ig Miskolcon, a jelenlegi Kun Béla úton (ma: Soltész Nagy Kálmán - szerk.) kijelölt bérházi helyiségekben, nagyon mostoha körülmények között indult az iskola. Avas Mihály, majd Szinvavölgyi József igazgatók nagy küzdelme árán kapták meg 1953-ban a két diósgyőri gyár között a Hunfalvi Gimnázium lebombázott épületét s így tudtak 1956-ig már megfelelő elhelyezést biztosítani a 16 tantermes, 10 előadó és laboratórium helyiséggel, valamint 7 műhellyel rendelkező Kohóipari Technikumnak. Ezt a nevet 1951-től vehették fel, amikortól a Közoktatásügy felügyeletétől átkerültek az illetékes ipari tárcához. Ebben az időben már lényegesen több segítséget kaptak az iparági vezetéstől és a környező vállalatoktól, különösen a Lenin Kohászati Müvektől. A keserves indítás ellenére már 1953-ra kialakult a technikum 450-500 fős tanulói létszáma. A stabilizált oktatói létszám pedig 30-35 fő. Ez a középiskola Gábor Áron nevét vette fel. 1953-ban Diósgyőrből Dunaújvárosba vezényelték Avas Mihály igazgatót az ottani Kohóipari Technikum megszervezésére. Több tanár, és több osztály ment át, az új intézménybe. A megszűnt ózdi iskola diákjai is átkerültek oda, Diósgyőrben csak a IV. osztályok maradtak. így hasonló tanterv-