Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)
A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1968-1988 között
feladata a hazai ellátás biztosítása, amitől éppen a kormány térítette el sorozatosan a dollár-éhség miatti támogatásokkal. Ennek velejárója volt sok régi berendezés üzemben tartása, párhuzamos kapacitások évtizedes megtűrése. Most természetesen jelszóvá vált ezek kiirtása. Mindezek természetesen jelentős létszámcsökkenések igen sötét árnyékát borították a két borsodi nagyüzem egyébként is leromlott hangulatára. A Tervgazdasági Bizottság 1988. április végén hozott olyan határozatot - az ipari miniszter előterjesztése alapján - a termeléscsökkentés racionális végrehajtására, hogy Tárcaközi Bizottság, illetve miniszteri biztos alakítsa ki az összehangolt „fejlesztési koncepciót" elsősorban a két borsodi vállalat szoros együttműködésére, valamint a térség szerkezetátalakítási és munkahelyteremtő feladataival kapcsolatban. Ipari miniszteri biztosnak 1988. május közepén dr. Bányai Miklós közgazdászt a magyar Hitel Bank főosztályvezetőjét nevezték ki, aki egy éves időtartamra vállalta a feladatot. A Tárcaközi Bizottság az Országos Tervhivatal elnökének vezetésével és kinevezésével jött létre, s szoros kapcsolatot alakított ki a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanáccsal. Az augusztus végére esedékes TGB előterjesztést az Ipari Minisztérium már az ő munkájuk, véleményük figyelembe vételével dolgozta ki. Az is említést érdemel, hogy közben több külföldi szakértői csoport végzett részletes vizsgálódást és adott szakvéleményt, javaslatokat. Ezek között a Világbank és svéd szakértők véleményei voltak a legmeghatározóbbak. Az Ipari Minisztérium május 16-án adott ki 9 oldalas intézkedési tervet s egyben utasítást az érintett vállalatoknak, hogy mindenre kiterjedő műszaki és gazdasági részletességgel dolgozzák ki a saját visszafejlesztési- átalakítási programjukat május 31-ig. Az IPM, a Tárcaközi Bizottság és a miniszteri biztos természetesen figyelembe vették ezeket a munkákat az augusztusi TGB előterjesztés készítésénél. A vizsgálat ekkor még kiterjedt a Dunai Vasműre is, azonban egyértelmű volt, hogy a DV egy jól működő, önzáró egység, melynek viszonylag korszerű berendezései, kedvező termékstruktúrája, - melyben jelentős a másod-harmad termék gyártás aránya, s ez reális lépésekkel tovább fejleszthető - lehetővé teszik, hogy ne szoruljon bábáskodásra. A lemeztermékek árai is mindig kedvezőbbek voltak, így a DV nem lett veszteséges, 1987-ben 1 milliárd Ft feletti pozitívumot mutatott a mérleg szerinti költségevetési kapcsolatok egyenlege, míg a borsodi vállalatok hasonló nagyságrendű negatívummal zártak. A további állami vizsgálat és beavatkozás - az előzőekből következően az LKM-et és OKÜ-t érintette, s fő motívumai a ténylegesen fennálló párhuzamos kapacitások felszámolása, amit elavult hengersorok leállítása is kézenfekvővé tett, az acél- és nyersvas-gyártásra való visszahatás pedig egyértelműen következett a vizsgált variációkban. Olyan racionalizálást javasoltak, hogy ha a két gyárnak együttesen 1,3 millió tonna acélt kell gyártania, akkor ezt a korszerű diósgyőri metallurgiai bázison termeljék meg. Ha
