Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1956-1968 között

általános törekvésén túl - mellyel a termelési viszonyok mielőbbi rendeződését várták - nagy része volt a kormány gazdasági célkitűzéseket támasztó és érdekeltséget biztosító intézkedéseinek. Sok üzemnél már áprilisban újra bevezették a teljesítménybérezést, de a munkakörök még nagyobb hányadára, s a befolyásoló tényezők között nemcsak mennyiségi termelési feladatok, hanem minőségi, anyag- és energia-megtakarítási követelmények is szerepeltek. Olyanok, melyek az egyes dolgozók, brigádok által ténylegesen ismertek, kézben tarthatók voltak. 1957 derekán bevezették a nyereségrészesedés, illetve népszerű kifejezéssel „a 13. havi fizetés" lehetőségének rendszerét. A kormány figyelembe vette az előző idők alapanyag és energiaellátási nehézségeiből származó hátrányokat, így vállalatonként mérlegelve állapították meg az elfogadható költségszintet, s ehhez viszonyítva írták elő az 1 havi bérköltségnek megfelelő alaprentabilitási követelményt. Az Ózdi Kohászati Üzemeknél pl. 132,5%-os költségszint volt a kiindulási alap, melyhez viszonyítva 6%-os csökkentést kellett biztosítani. Ez 30 millió Ft megtakarítást igényelt volna. Az eredmények sajnos ezt nem támasztották alá, végül is 13 napi nyereségrészesedést fizettek. A Lenin Kohászati Művekben elért 74,6 millió Ft-os nyereség biztosította a 13. havi fizetést. A Lőrinci Hengerműben 8 napot fizettek. A többi kohászati üzemek is általában 1-2 heti nyereségrészesedést értek el eredményeik alapján. A gazdaságos termelés tudatos tervezésére, irányítására és ellenőrzésére rendkívül jó módszernek bizonyult a „Műszaki és Szervezési Intézkedések Tervének" készítése, mely már 1957 áprilisában országszerte megindult, s egy évtizeden át - az új gazdasági mechanizmus bevezetéséig - a leghatékonyabban segítette a műszaki-gazdasági vezetők munkáját, sőt a dolgozók tájékoztatását is. A vállalatok vezetői a párt és szakszervezeti vezetőkkel együttesen tárgyalták meg az üzemek kollektíváival a célkitűzéseket és az így, együttesen meghatározott, vállalt feladatokat valóban magukénak érezték. A brigádok így a teljesíthetőség és a saját érdekeltségük meggyőződésével versengtek e célkitűzések teljesítéséért, hiszen ezek összhangban voltak a saját teljesítménybérük és az elérendő nyereségrészesedés feltételeivel. A Lenin Kohászati Művek 1957. évi „Műszint-tervében" pl. a legfontosabb feladatok célkitűzéseivel 43,6 millió Ft megtakarítást irányoztak elő, s e tételekkel 56,1 millió Ft-ot értek el, tehát 128,7%-os teljesítést. Ehhez járultak még olyan üzemfenntartási és üzemviteli megtakarítások 13,5 millió Ft értékben, melyek tételesen nem tervezhetők. így az együttes megtakarítás 69,6 millió Ft volt, mely 159%-nak felelt meg. A konszolidációs év eredményein túlmenően megállapíthatjuk, hogy mind országosan, mind a kohászati üzemek helyi vonatkozásaiban nem egyszerűen az 1955. évi termelési színvonal helyreállításáért folyt a közdelem, hanem a régi hibák kiküszöbölésért is, elsősorban a gazdaságossági szemlé-