Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)
Kovács Loránd: A perecesi (Diósgyőr környéki) szénbányászat kialakulása
Egy túlélő visszaemlékezése - Kétszer született Szomorú és fájó emlékek - kezdi beszélgetésünket Kiss Károly, a ma 84 éves nyugdíjas vájár abból az alkalomból, hogy május 2-án volt 50 éve az egész országot megrázó perecesi alagúttragédiának. Kérdésemre elmondja, hogy a Szatmár megyei Nagylányán született 1913. május 1-én. A Barossaknai bányaüzemhez 1939. április 26-án nyert felvételt és a bányában belső szállító munkakörbe került. A munka felvétele után, május hónapban súlyos fejsérülést szenvedett a 25. sz. sikló alatt, ahol e munkahelyen hárman voltak beosztva. Mint új dolgozónak, feladata volt, hogy a sikló alá beérkező kettős, szénnel tele csilléket a szállító végtelen kötélről levegyék és az üres csilléket feladják a szénfejtési munkahelyre. Amikor a két szénnel rakott csille beérkezett, az volt a feladat, hogy a két csille között lévő bronz kapcsolat kivegye. Ebben a pillanatban Szabó Gyula munkatársa megoldotta a csavaros-lakatot, a két csille hozzáverődött az előtte lévő csilléhez, s az ő feje a két csille közé szorult. Életveszélyes állapotban, a Vasgyári Kórházba szállították, ott öt helyen varrták össze fej. és arcsérülését. Dr. Jónás igazgató és dr. Földesi főorvosnak köszönhető gondos ápolás mentette meg az életét. E súlyos sérülésből felgyógyulva, ennek következményei mind a mai napig végigkísérték és sok problémát okoztak és okoznak, főleg időjárás változáskor. Az 50 éve történt tragédia perceire és óráira emlékezve elmondja: „A 13 szenet és 9 személyt szállító szerelvény Baross-aknáról indult a több mint 2 km hosszú alagúton keresztül Perecesre, féltizenegy tájban. Tizenkét bányásztársammal a szenet szállító vagonok után lévő első személykocsiban voltunk. Az alagút közepére érve egy nagy robajt és rántást éreztünk, és ebben a pillanatban kocsink teteje beszakadt és a bezúduló futóhomok elöntötte a kocsit és maga alá temette kilenc társamat. En a kocsi menetirány szerinti és a vázlaton látható jobb sarkában ültem. A velem szemben ülő két társamat, Lellák Lajost és Bartha Benjámint a lezúduló homok a lábaimhoz, az ülés alá nyomta. A beszakadt kocsi tetején a fejem fölött közvetlenül kis nyílás tátongott és ezen keresztül kaptunk levegőt. Szóval el nem mondható perceket és órákat éltünk át három társammal együtt. Mozdulni sem tudtunk, hiába hallottam a mellettem ülő társam segélykérő szavait, végső haláltusáját. Nem tudtam segíteni. A zsebemben lévő bicskával megpróbáltam a kocsi oldalán nyílást vágni, hogy felmérjem helyzetünket. A nyíláson keresztül homok ömlött a kocsiba, nem volt menekülési lehetős, várni kellett a mentő alakulatot. Megvirradt, mire mentő bányásztársaim a kocsihoz értek, mint később kiderült, 71 m3 vizes-sáros földet kellett eltávolítaniuk, hogy kocsinkhoz érkezzenek. A mentési munka hallatán felriadt bennünket a szomorú menekülés lehetősége. Van élő a kocsiban 1 ? kérdezték, majd válaszoltam és megadtam, hogy hol bontsák meg a kocsit, ahol menteni tudnak bennünket. A bontan után engem húztak ki elsőnek, s mivel ábra állni nem tudtam, más megoldás nem volt, feltettek egy szenes kocsi tetejére. Utánam mentették ki két társamat, akik hasonló állapotban voltak. Az átélt órák megrázó eseményei mély nyomot hagytak bennünk, hat hétig szanatóriumi kezelésben részesültünk Bükkszent-
