Czeglédy Ilona - Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)

Lovász Emese KITEKINTÉS A NAGY LAJOS KORI DIÓSGYŐR VÁRÁBÓL - A középkor asztala

köz: először Velencében bukkant fel a XI. században, egyágú, nyársszerű formában. A gótikus villák nyele karcsú, olykor sodrott. Legkorábbi hazai „villaemlékünk" a kassai dóm egyik táblaképén látható. Fogpiszkálókat is készítettek, méghozzá baromficsontból. A középkor asztalainál szigorú társadalmi rend uralkodott. Az étkezők helyét rangsoruk szabta meg, ennek ellenére a hosszú étkezések gyakran fegyelmezetlen dáridókká fajultak. Az asztal rendjét illemszabályok népszerűsítésével próbálták megóvni. A német lovagok között például körbejárt a Das Tannhausers Hofzucht című irat: tisztasági és udvariassági előírásokat gyűjtött össze arról, hogy az asztali fegyelem megkívánja a körmök és a kezek tisztaságát, nem illendő az asztal szomszéd kanalának és ételadagjának eltulajdonítása, nem való az abroszba fújni az orrot, és így tovább. Az étkezések ideje különbözött a ma szokásostól. Korai első étkezés után késő délután került sor a bőséges lakomákra, a vacsora ezek után már nem volt számottevő. A zsíros, erősen fűszeres középkori konyha megkövetelte a lakomák lelkét, a bort. Bolgár-török jövevényszavaink (szőlő, bor, seprő, csiger) arról tanúskodnak, hogy a honfoglaló magyarok már szőlőművelési és borászati ismeretek birtokában érkeztek a Kárpát-medencébe. Az is valószínűsíthető, hogy ezek a tapasztalatok a ligetes szőlőművelés gyakorlatából származnak. Mivel a szőlő a Kárpát-medencében őshonos, itt is találkoztak ezzel a kezdetleges módszerrel: ennek lényege, hogy a fa körül, melyre a szőlő felfutott, megritkították a bozótot, metszették, és a következő alkalmas fához lebujtott vesszővel szaporították a szőlőt. Egyre nagyobb teret nyert a szőlőmüvelés, már csak azért is, mert az egyházi közösségek mindennapi életvitele, a keresztény liturgia igényelte a bort. Szent Benedek Regulája szerint minden bencés szerzetesnek naponta minimum egy hemina, mintegy három deciliter bor járt! A XIII. század folyamán a szőlőkultúra hallatlan fejlődésnek indult. Lényegében kialakultak azok a jelentős szőlőtermő vidékek, amelyek a későbbi századokban, és még napjainkban is meghatározóak. Már az 1288. évi esztergomi vámjegyzékben felsorolják az akkor legismertebb borokat, a szerémit, a somogyit, a zalait, sokoróit, és a budait. Ezek közül a szerémi volt a legértékesebb, kétszer annyit ért, mint a többi. A Duna jobb partján, a Duna és a Száva közti „szigeten" fekvő szerémi, latinosan „sirmiumi" dombokon termett bort hajók hozták fel sa Dunán Esztergomig, onnan szekereken még távolabbra szállították. Ez már önmagában mutatja a bor minőségét, hiszen a középkori szállítási viszonyok közepette könnyen előfordulhatott, hogy a gyenge minőségű bor zavaros, ihatatlan löttyként érkezett meg rendeltetési helyére. A középkori Magyarországon a fehérbor volt az általános, a vörösbor ritkaságnak számított. Készítését a mustban beszedett és elszállított hegyvám, kilenced vagy tized is gátolta: nem volt mód