Czeglédy Ilona - Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)

Lovász Emese KITEKINTÉS A NAGY LAJOS KORI DIÓSGYŐR VÁRÁBÓL - A középkor asztala

a mustot a kipréselt szőlőn, a törkölyön hagyni, hogy a héjból kioldódjon a festőanyag. Egyetlen kék szőlőnk a középkorban a vadfekete vagy csóka néven ismert fajta volt, első említései 1138/29-ből származnak, de 1395-ben már biztos adat van rá. Középkori szőlőfajtáink beszélő nevei felidézik a régmúlt sokféle borának zamatát: ágosfark, berkenyelevelü, cudarszőlő, fügeszőlő, tökszőlő, gorombaszőlő, ködös kék, öreg sárfehér, rózsaszőlő, tököspiros, török góhér, zöld hajnos. A honi virágzó szőlőkultusszal összefüggésben már 1095-ben találkozunk a Részeges névvel. A borégető név viselője egészen biztosan gyümöcspálinkát főzött „holmi bor-égető réz-fazekakban", és hamarosan feltűnnek a sörkészítők is. A Nagy Lajos idején Aachenbe zarándokló magyarokról jegyezték föl, hogy a hús és borsó mellett hatalmas mennyiségű sör is lefolyt a torkukon. Nagy Lajos lakodalmáról írják, hogy azon csak úgy patakzottak a pozsonyi borok, melyeket már az Árpádok idején exportáltak is. Kedvelte Lajos király az itáliai Tramini borát is. Diósgyőr lakóinak a XIV-XV. században a legfontosabb gazdasági tevékenysége a szőlőművelés volt. „Már 1315-ben arról értesülünk, hogy Győr falunak szőlőhegye van, amely alatt található a pálosok egyik földdarabja. Egy 1317. évi oklevélből az derül ki, hogy a falu mellett élő szerzetesek vezetője számos szőlőt, malmot, erdőt és szántóföldet szerzett rendjének. 1333-ban XXII. János pápa un. protekciónál is bullában erősítette meg a monostort összes tizedei, földjei, házai és szőlői birtokában. A barokk kori kolostor gazdasági épületei közé tartozott, és a közelmúltig állt is a Baráthegyen a pálosok présháza, ma is látható még pincéjüknek kör alakú, hegyes sipkás épülete. Az Anjou korban teremtődtek meg Miskolc környékén is a szőlőművelés alapjai. A Nagy Lajos kori királyi udvar mindennapjairól nem szólnak a krónikások. Mátyás udvarát - és asztalát hasonlította össze az éles szemű Bonfini az elődökével, az ő leírása világítja meg a lovagkor és a reneszánsz közti átmenetet. „Szokásuk volt a magyar királyoknak, hogy bizodalmasan érintkeztek a főemberekkel, nemesekkel. Ajtaikat alig őriztették, nagy asztalt tartottak, főembereik közt barátságosan lakmároztak, étkezés alatt ajtajuk nyitva állt, a kérelmezőket, koldusokat beengedték, étel-ital alamizsnával bocsátották el, mindenkit könnyen meghallgattak, kenyeret osztottak, minden bajba jutott embernek szabad bejárása volt a királyhoz. Faragatlan életmódot folytattak, alacsony hajlékkal beérték. Jeles háborúkra adták ki a sok pénzt, nem fényes épületekre. ..Mátyás is a régi királyok nyomdokait követte...Otthonában nem voltak gyöngyös serlegek aranyból, ónixból, a termek szőnyegtelenek, házi