Czeglédy Ilona - Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)

Lovász Emese KITEKINTÉS A NAGY LAJOS KORI DIÓSGYŐR VÁRÁBÓL - Középkori utazások

napi 20-30 kilométert tudtak megtenni, azt is csak jó esetben. Ebben az ütemben haladtak a hadi szekerek mellett a gyalogos katonák is. Nem véletlenül volt olyan fontos a középkori ember számára a ló: fajtája, betanítása, a lószerszám, a nyereg, mind garanciája volt annak, hogy hadi- és békés utat szerencsével járjon meg. Szívesebben közlekedtek lóháton a királynék is, minthogy a göröngyös utakon nyikorgó kocsikon rázassák felséges testüket. A középkori fanyereg igen egyszerű volt: négy darab lapos fából faragták, ezekből kettő a ló hátára simult, majd ebből emelkedett fel elől és hátul a két nyeregkápa. Az alkatrészeket erős bőrszíjazat kötötte öszsze. A női nyergekben oldalvást ültek a nők, jobb térdüket hozzászorítva a nyeregnek egy fül-szerű kitüremkedéséhez. Hozzátartoztak az utazószekerek is a királyi udvarhoz, és használtak hadiszekereket is. 1329 és 1348 között több oklevél is megemlékezik Lippai Mihály fia Pálról, aki Károly Róbertnek és Lajos királynak is talán már királyi kocsigyártó mestere volt. A szó, melyet az oklevelek használnak carpentarius, kettős jelentésű, lehet, hogy egyszerűen csak ács volt Pál mester. A hintószekér magyar találmány volt, de Nagy Lajos koránál egy kicsit később lett „feltalálva": Mátyás király már repülve futott vele élete utolsó éveiben, amikor a középkori királyok betegsége, a köszvény rajta is elhatalmasodott, és egy régi nyíl ütötte sebe is erősen sajgott. Ez a könnyű és kényelmes jármű négy személyt szállított, három ló húzta, és könnyedén megtettek vele napi 100 000 lépést, azaz 75 kilométert. A hagyomány szerint a Komárom megyei Kocs községben gyártották először, innen terjedt el Európa szerte. A német Kutsche, a francia coche, a lengyel kocz, a flamand goetsche, a svéd kush elnevezés ezt látszik alátámasztani.

96 A Nagy Lajos kori nehézkes járművek egyik fajtája volt a batár. Ezt hat ló húzta, a lovakat az un. nyerges ló hátáról irányította a „fellajtár". A batárt lovasok kísérték, ők jártak elől, felderíteni az utat, segítettek a vontatásban, fékezésben, és védelmezték is az utasokat. Egy vagy két legény kapaszkodott a batár hátulján is, hegyről lefelé megkötötték a kereket, egyensúlyoztak a göröngyös, kátyús utakon. Kiépített utakkal ekkor még nem találkozunk. A Dunántúlon itt-ott még megmaradtak a rómaiak útjai, az ország keleti felén azonban ez sem. Nagyjából ugyanott vezettek azonban a főbb utak, mint a rómaiak idején a barbárok földjén létesített kereskedelmi útvonalak, a főbb folyami átkelőhelyek pedig évszázadokon át megtartották jelentőségüket. A gázlók azonban gyakran változtatták helyüket, a víz sodrása elragadhatott kocsit, lovat. A réveknél kellett lenni olyan jármüveknek is, amelyek szekereket és állatokat is át tudtak szállítani a vizén. Révjogot egyébként csak a király adhatott, de meg volt szabva, hogy az új rév nem lehet 8 kilométernél közelebb a régihez. ZolnayL, 1975. 180. 1.