Czeglédy Ilona - Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)

Lovász Emese KITEKINTÉS A NAGY LAJOS KORI DIÓSGYŐR VÁRÁBÓL - In armis militaribus

Magyarországon egymás mellett élt a Nyugat-Európában már a X. századtól ismert lakótorony, a szabálytalan és a szabályos belsőtornyos típus. A tornyokban, melyek szűk, sötét és egészségtelen lakóhelyek voltak, együtt élt az úr családjával és a cselédség, mindössze néhány szobában. Idővel a torony tövében külön épületeket emeltek a cselédség számára, a tornyot fallal és kaputoronnyal bővítették. A fejletlen haditechnika mellett az ízlés és az igény hiánya is gátolta az új vártípusok kialakulását. A lassan bekövetkező változások szép példája Boldogkő vára. 1280-ban még csak egy lakótorony állt a szikla legmagasabb részén, a Drugethek (akik Károly Róbert kíséretében jöttek Magyarországra) 1312 és 1351 között palotaszárnnyal bővítették, melynek végén háromszögletű tornyot emeltek. A hálószobák sorából álló felsővár a szikla élére épült. A Drugethek fejlesztették ki Füzér négyszögletes tornyából is az arisztokratákra jellemző vártípust. Nem véletlen, hogy a királyi udvarhoz közelálló réteg képviselői építettek először az új ízlésnek megfelelő, lakályosabb, palotaszárnyakkal ellátott várakat. A század második felében jelenik meg a királyi várépítkezésekben, feltehetően olasz mintára a szabályos belsőtornyos vár négyszögletes, négysaroktornyos típusa, a várkastély. A lovagi fegyverzet első említései a XII-XIII. század elejéről ismeretesek. Vért, vassisak, pajzs, lándzsa, nyilak és (jak, valamint a nagyon drága lovak tartoztak a kötelező felszereléshez, melyet azonban darabonként is meg lehetett szerezni, akár zsákmányként, akár előkelő úr szolgálatában. A ló ára a szarvasmarha 15-szöröse volt. A végrendeletek, osztálylevelek fajták, színek, tenyésztési célok szerint csoportosítva, olykor nevükön nevezve sorolják fel a lovakat, gyakran a lószerszámokkal együtt. Mindezen eszközök birtokában szolgálhatták a királyt a társadalmi ranglétrán felfelé törekvő ifjak. A lovagi fegyverzet az Anjouk alatt a sokféle fegyveresből összetevődő hadseregnek a legértékesebb részévé vált. A nehézfegyverzetü lovasság azonban nem került Magyarországon túlsúlyba (így volt ez pl. Angliában is, ahol még a 15. században is csak a sereg egyharmadát tették ki). A viselet- és fegyvertörténészek megállapításai szerint három fő eleme volt a középkori magyar seregnek: a lovasíjászok feltűnő, keleti viseletet és harcmodort őrző, csatákat is eldöntő tömege (elsősorban a kunok részvételével), az egyre nagyobb létszámú nehéz páncélos lovasok, bár kombinált fegyverzettel, és az un. átmeneti típus, mely tagjai a legkevésbé értékes részét képviselték a hadnak: a megyei csapatok, a várjobbágyok. Nálunk kétféle lovasság is létezett egymással párhuzamosan, erre utal a magas nyugati, és az alacsony kápájú keleti nyergek megléte, ábrázolásukra a Képes Krónika miniatúráin találunk szép példákat. Régészeti leletek, műkincsek ábrázolásai bizonyítják, hogy sokáig fennmarad és párhuzamosan él a lovagi hadviseléssel párhuzamosan a keleti fegyverzet és harcmodor. Egy