Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

VIII. Diósgyőr a második világháború előtt és alatt (1934-1945)

Közben a harcok színhelye mind közelebb jutott gyárunkhoz és az aknák becsapódása mind gyakoribb lett. Emiatt a dolgozó személyzet száma mindinkább apadt. A vidéken lakók már jóval előbb hazatávoztak és a nagymiskolci lakosok is mind gyérebben jöttek be. Ehhez járult még, hogy a nyugati központra - amit a Vezetőség az utolsó percig üzemben tartott - önkéntesen vállalkozók is apasztották sorainkat. A nyugati központ üzemben tartása szükséges volt, hogy a bányákat a víz elöntéstől minél tovább mentesítsék. Tőlünk önként vállalkoztak: Nyilas István Jenő fiával együtt, Fritz Ferenc, Previtzer Ferenc és Kerekes Dániel. A szellemi dolgozók soraiból is sok volt az önként jelentkező, élükön Korompai Viktor felügyelő fiával és Andrási Ferenc föintézővel, sokszor aknazáporban végezték a legnehezebb munkákat, (salakozás, kazánfűtés) minden ellenszolgáltatás nélkül.

Mindinkább csökkent létszámunk, de egy párunknak feltétlenül ki kellett tartanunk a végső percig, hogy ha valami veszélybe kerülne, el tudjuk hárítani. És ki is tartottunk 6-18 óráig, 18 órától 6 óráig beosztva magunk között. így jött lére az a perc, amikor a harcok egészen a gyár területére helyeződtek át és a német katonaság már nem engedett be a gyárba. Ez volt a legválságosabb időszak. Kialudtak a villanylámpák, megszűnt minden összeköttetés, a családok és emberek óvó- és egyéb védett helyekre voltak kénytelenek vonulni. Vigaszunk csak az volt, hogy tudtuk: elszállítani már semmit sem lehet. A rombolást azonban most már szabadon végezhették és végezték is, megszegve adott szavukat. E sorok írója egy csendesebb napon a helyén maradó portás nehezen adott engedélyével benn voltam az üzemben és láttam a pusztítást. Az egyik turbina fel volt robbantva, szerencsére azonban a másik szét volt szerelve, javítás alatt állott és azt nem bántották. Ez nagy szerencse volt, mert ez a gyárunk legnagyobb teljesítményű gépe, s a felszabadulás után a gépek rendbe hozása és üzembe helyezése után indulhattak csak meg a nagyobb üzemek.

A szerszám- és ruhaszekrények mind be voltak törve, tartalmuk kidobálva, természetesen az értékesebb dolgok hiányával. Hogy kik hordták el, azt sohasem tudtuk meg. Nem volt olyan ajtó, mely ne lett volna betörve. A munkásöltözőkbe a német katonaőrség szállásolta el magát, üvegtörmelék és romhalmaz volt minden. Siralmas kép tárult a gépház bejáratán belépő elé. Miután a tél közeledett, a segédgépházban lévő vízlágyító tartályokból a vizet le akartam csapolni, de ide a német őrség nem engedett be. A telepen keresztül menve láttam, hogy több ház aknatalálattól megrongálódott, lakatlanná vált. így találtam legtöbb műhelytársam lakását is, tehát visszamentem Pereces bányatelepi lakásomba. A várakozás álláspontjára helyezkedtünk. Nem tehettünk mást, mint várni türelmetlenül a felszabadulásra. Végre elérkezett ez is december 3-án és a helyben lakó dolgozók besiettek a munkahelyükre. A pusztulás képe tárult elébük. Összeszedték a még fellelhető szerszámaikat, s a szekrények és ajtók ideiglenes kijavítása után általános takarítást rendeztek.

Habár országunk romokban hevert és ki volt fosztva, helyzetünk tengernyi bajunk és nélkülözésünk ellenére bizakodóbb formát mutatott. Bizakodón néztünk a jövő elé, mert kenyeret adó munkahelyünk meg volt, s öntudatos dolgozók lévén, előre tudtuk, hogy becsületesen elvégzett munkánknak meg lesz az eredménye.

Szerény véleményem szerint a helyreállításnál nekünk nagyobb érdemünk az, hogy sikerült e két fontos üzem minden gép és más fontos alkatrésznek megmentése, mert amit soraim elején írtam, a korszerűen felszerelt üzemben olyan különleges külföldi

259