Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

I. A diósgyőri új gyár létesítésének előzményei

a kohó hiányosan látta el nyersvassal. Itt a nyersvastermelés lényeges fokozását még a Garadna gyenge vízhozama is akadályozta.

A nem mindenben kedvező természeti viszonyai miatt a Diósgyőr-hámori vasgyártás változó eredménnyel tartotta fenn magát; a piac élénkülésével virágzásnak indult, dekonjunkturális időkben azonban gyorsan csapott át veszteségbe. Fénykora 1800 és 1815 közötti másfél évtizedre esik, amikor alapítójának fia, Fazola Frigyes itt jelentős fejlesztést indított el. Ekkor épült az új nagyolvasztó, a Hámori Tó, több hámor. Fazola megvalósítja a reszelőgyártást, és jelentősen bővíti a mezőgazdasági szeráruk körét. Ekkor alakul ki az a sajátos helyzet, amely azután az egész félszázad munkájára jellemző lett, hogy a hámoripar képezi Diósgyőr fő erősségét és válik húzóerővé és a nyersvasgyártás csupán követő szerepre kényszerül.

A 19. század eleji felvirágzás után Diósgyőrben nagy visszaesés következett, újabb felvirágzásra csak a harmincas évtized vége felé és a negyvenes évtizedben került sor. Ekkor még erőteljes üzemként szerepel a Diósgyőr-hámori vasmű, a reformkorban, különösen 1848-ban jelentős termelésével tűnik ki, az ötvenes-hatvanas évtizedben azonban már nem állja a vezető vasművekkel a versenyt. Az ipari forradalom vívmányainak befogadására a völgyekbe szorított telepek teljesen alkalmatlanok, az évszázad harmadik negyedére mind a gyártás telepei, mind annak technológiája megértek a felszámolásra. A kiegyezés évtizedében a hámori vasgyártás a válaszút elé állítást sem kerülhette el.

Diósgyőr válságos helyzetét a vasgyártás országosan kialakult feltételei is erősen segítették, ugyanis a vasgyártás gondjai országosan is megnövekedtek, különösen a Felvidék körzetében. Pedig a harmincas évtized közepétől a hazai nyersvastermelés erősen emelkedett, a negyvenes évtizedben meg is kétszereződött. A lendületet a szabadságharc bukása sem törte meg, az építés alá vett kohók üzembe léptek és a hazai nyersvastermelés az ötvenes évtizedben ismét megkétszereződött. Ez a lendület azonban a hatvanas évtized közepén elakadt. Éppen akkor, amikor az osztrák központi hatalom a védővám eltörlésére készült. Az ország nyersvastermelése 1864-ben 116 000 tonnás szintet ért el, s még emellett a vasbehozatal is emelkedett. Rá két évre azonban a belső fogyasztás 30%-kal visszaesett, ami által a vastermelők eladási gondja és exportérdekeltsége jelentősen megnőtt. Különösen a sajóvölgyi vasgyártók gondjai duzzadtak nagyra és váltak országos méretűvé.

A felvidéki vasgyártás ügyében egymás után szólaltak meg a kor gazdasági szakemberei; elsőként Péch Antal, de hallatta szavát Volny József, Szontágh Pál, Kubinyi Ágoston és Trefort Ágoston is. Véleményeik alapján, a vaskohászat helyzetét, a hatvanas évtized közepén a következőkkel jellemezhetjük:

A Felvidék vaskohászatának jelentős része, energia-ellátatlansága miatt, fejlődésében elmaradt a" nemzetközi ütemtől, ezért drágán termel. Csak védővámra támaszkodva tud az angol, belga és német vassal versenyezni, a védővám kilátásba helyezett eltörlése azt még a pesti és bécsi piacokon is versenyképtelenné teszi. A versenytárs külföldi vállalatok a kokszolvasztásra, a vasúti szállításra, továbbá az üzemkoncentrációra támaszkodva csökkentették le gyártási költségeiket, a Felvidéknek viszont nem csak kokszolható szene nincs, de vasútja sem, amelyen kokszot szállíthatna a telepeire. A faszéntüzelés fejlesztéséhez Gömör és Szepes vármegyék erdőségei elégtelenek, a vas12