Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

I. A diósgyőri új gyár létesítésének előzményei

gyártásba ezért Sáros, Borsod, és Ung megye erdőségeit is be kellene vonni. Ezekről a területekről azonban nem csak drága a szállítás, de közúton meg sem oldható.

Az olcsó vasfinomitás szintén csak ásványi szénnel oldható meg, a Felvidéket azonban a barnaszéntelepekkel sem köti össze vasútvonat, ezért a vasfinomítás korszerűsítése is akadozik. Az olcsó vasfinomításhoz további új, nagyméretű vasfinomítók kellenének, ilyenek létesítésének azonban nem kedvez a hazai hitelélet. A Felvidék nyers vasterme lése kb. 1,5 millió bécsi mázsa, de ennek csak feléből lesz finomított vas, másik felét részben a pesti öntödék veszik át, részben az exportként értékesül. Ilyen körülmények között a vasipar külkereskedelmében rendkívül rossz cserearány érvényesül. Az iparág tehát eddigi gyors fejlődése ellenére egyensúlyát veszítve, számyaszegetté vált.

Az egyensúly helyreállításához a kor iparpolitikusai a következő teendőket látták szükségesnek:- védővámot addig fenntartani, amíg vasiparának egyensúlyát az ország meg nem teremti,- a vasgyártás költségcsökkentésének útjában a drága szállítás áll; azt olcsóvá kell tenni. Ennek érdekében vasúttal kell összekötni a vasgyártó körzeteket mind a széntelepekkel, mind a fogyasztói körzetekkel,- új fogyasztói területek felkutatásával bővíteni kell a fogyasztást, a telepek ösz- szevonásával pedig növelni a gyártó egységeket,- a mezőgazdasági egyesület mintájára fel kell állítani a vaskohászat szakmai egyesületét,- a pénz- és hitelrendszer rendezésével elő kell segíteni a szállítást és kereskedelmet,- meg kell szervezni a szakmabeli munkások oktatását.

A hazai, elsősorban a felvidéki, vasgyártók tehát ismerték szakterületük problémáit és világosan látták az előrelépés feltételeit is. A szükséges lépések megtételéhez azonban egyrészt az államhatalom támogatására volt szükség, másrészt olyan szervezeti csomópontra, amely a fejlesztés teendőit magára vállalta. Ilyen a Felvidéken kettő is akadt: egyrészt az Államkincstár, Selmecbányái központtal, másrészt a Felvidéki Vasgyártók Egyesülete, amelynek szószólói az Andrássy grófok voltak; az ötvenes évtizedben Andrássy György, utána pedig Andrássy Manó. A hatvanas évtized második felében mind a két központ felkészült az előrelépésre.

A kiegyezés a hazai gazdaság fejlesztésének minden kétséget kizáróan kedvezett; a magyar kormány, ha nem is élvezett korlátlan függetlenséget, lényeges mozgástere volt a gazdaság építésében és akaratereje is akadt. A minisztériumokba szép számmal kerültek vissza a reformkor neveltjei. A vaskohászat fejlesztése is egyszerre két vonalon is megindult; megmozdultak a magántőkések, de mozgásba lendültek az Államkincstár képviselői is. A magántökések szervezőjeként Andrássy Manó, a miniszterelnök testvére lépett fel, és megkezdte a salgótarjáni vasfinomító gyár telepítésének előkészületeit. Célja az volt, hogy a felvidéki vasat a salgótarjáni medence szenével finomítsa és hengerelt termék formájában értékesítse. A salgótarjáni szénre azért is esett a figyelem, mert építés alatt volt a Budapest-salgótarjáni vasútvonal és jó lehetőséget kínált a finomított áru szállításához. Törekvését természetesen az érdekelt felvidéki nyersvasgyártók is helyeselték, sőt kezdeményezését a banktőke is támogatásra érdemesnek találta.

13