Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VIII. Diósgyőr a második világháború előtt és alatt (1934-1945)
rúdvasak képezik. Hogy ezeket versenyképes kivitelben és versenyképes áron gyártsuk, ez a hengerészét conditio sine qua non-ja. Ha valamely hengermű ezen felül is tud jól fizető, különleges szelvényeket szabatosan és gazdaságosan gyártani, úgy az rendesen a hengermű mérnökének ügyességére és életrevalóságára vall”. A diósgyőriek mindezt megvalósították, és itt kell megemlékeznünk azokról a diósgyőri üregezö mérnökökről, akik sok nehéz, de a közszükségletet vagy a piacot érdeklő szelvény hengerelhetővé tételében jelentős szerepet játszottak. Ilyenek voltak: Técsey (Teutschl) Ferenc, Spanbauer Rezső, Honkó Pál, Sztaha Gusztáv, Grillusz Alfréd és Schön Gyula. A hengerelt új gyártmányok bevezetése azonban mindig kollektiv munka. Amennyire tehát szükség van a jó üregezö mérnöki munkára, éppolyan nélkülözhetetlen a hengersori hengerész, szerszámlakatos, művezető és hengeresztergályos tapasztalata, szakmai ismerete. A diósgyőri hengerművek sikeres munkájában ezirányú szereplők névsora nagyon hosszú volna, sajnos a feljegyzések hiányában nagyon hézagos is. Ezért csak arra vállalkozhatunk, hogy néhány kiemelkedő szakember nevét, mint példaképet említünk meg. Főleg olyanokét, akiknek családja hagyományosan diósgyőrvasgyári és akik így valóban a „ Törzsgárda’’ tagjai lettek. Ilyen például a Négy esi család. Az ős, Négyesi Barnabás 1848-ban született és 29 évig dolgozott csaknem kezdettől végig a „régi” (finom) hengerműben. Mind a négy fia ugyancsak itt dolgozott. Közülük Dániel és István előhengerészek, Barnabás és Ferenc pedig hengersori emelők voltak. Öt unokája szintén a finomhengerműben folytatta az elődök munkáját és csupán egy unoka ment a Diósgyőri Gépgyárhoz lakatosnak. A Négyesi családból tehát eddig, három generáción keresztül tízen vették ki részüket a hengerművek, pontosabban egyetlen hengermű, a finomhengerde munkájából. Hasonló az eset a Fülemile családnál is. Az ős, idős Fülemile István 1879-ben született, 38 évig dolgozott, napszámosként kezdte és előhengerészként végezte a „régi” hengerdében. Hat gyermeke közül három jött a vasgyárba dolgozni, mind a három a régi hengerdébe. Béla mint középhengerműi főművezető ment nyugdíjba és a hengersori szerszámkészítés egyik legismertebb szakembere volt. Dezső előhengerész, István lakatos előmunkás lett a finomhengerdében. A hengerműnek régi, népes, nagytapasztalatú és találékony művezetői gárdájából megemlítjük Háger Edét, akinek őse még Hámorban vízihámoros kovács volt, továbbá Kristek Dezsőt, Ocsenás Fülöpöt, az Amerikát járt Tóth Andrást, Somlai Fülöpöt, Heiner Bélát, Bumbera Sándort. Mindannyian és még sokan mások lelkes, fáradhattlan dolgozói voltak a diósgyőri gyárnak. Az acéligény legnagyobb része a századforduló idején és még utána is a SM- üzemből volt teljesíthető. Ez a fejlődési szakasz az SM-üzemben kialakította a viszonylag korszerű SM-gyártástechnológiákat. Gyártmányféleségekben a síngyártmányok és az ötvözetlen hengerelt-kovácsolt termékek, öntvények alapanyagán kívül fokozatosan kiterjedt az ötvözött acélok gyártása is. A Lánchíd 1913-1915-ös átalakításához az Erzsébet hídhoz hasonló acélból Diósgyőr gyártotta a láncokat és a merevítő tartókat. 1928-1929-ben a tiszmgbl és duna- földtván hidak anyaga pedig már mangán-szilíciumos acélból készült. 1930-től először csak kísérleti mennyiségben, de rövidesen üzemszerűen készültek krómmal és rézzel ötvözött épületi és hídszerkezeti acélok. Fentiek szerint Diósgyőr teljesen együtt haladt a korszerű acélfajták gyártása terén a legfejlettebb művekkel. A D/A-szabványok szerinti 229
