Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)

VIII. Diósgyőr a második világháború előtt és alatt (1934-1945)

St 37 jelű acélt a századfordulón vezették be a német szabványok sorába, s ezt rögtön követte a magyar MOSz-szabvány. A 36/24 12 és A 36/24-21 jelzésű acélja, a DIN St 37.12 és St 37.21-hez hasonló előírásokkal (Szakítószilárdság = 36^15 kg/mm2, folyáshatár = 24 kg/mm2, nyúlás hosszirányban 26-21%.

A nagy teherbírású és kis önsúlyú, korróziónak ellenálló szerkezetek egyre nagyobb követelményeket támasztottak az acélalapanyaggal szemben. A statikus terhelés miatt nagy folyási határra, a dinamikus igénybevételek miatt jó szívóssági értékekre kellett törekedni. Ugyanakkor a hegeszthetőség is fontos feltétel volt. A C-tartalom növelésével eljutottak a 49-58 kg/mm2 szilárdságú és 29 kg/mm2 folyáshatárú acélokhoz, amelyek 17-19%-os nyúlást és 25 kg/mm2 kifáradási határt is elértek. Ezek az acélféleségek, a korábban járatos, 36-47 kg/mm2 szilárdságú acélokhoz képest 25-30%-os igénybevétel növekedést és kb. 15—18%-os súlycsökkenést tettek lehetővé.

A hídszerkezeti acélok mechanikai tulajdonságainak javítása érdekében kísérleteztek nikkel, majd króm-nikkel ötvözéssel is. Ezek azonban nem bizonyultak gazdaságosnak; egyrészt az ötvözök, másrészt az elengedhetetlen hőkezelés többlet-költsége miatt. Ezért a krómnikkelesek helyett a mangán-szilíciumos acélfajták kerültek programba. A mangán és szilícium hozzáadásával 50 kg/mm2 fölötti szakítószilárdságot és 35 kg/mm2-nél nagyobb folyáshatárt értek el. A mangán-szilíciumos acélok nyúlása legalább 17-20%, kifáradási határa 30-32 kg/mm2 volt. A 36-típusú acélokkal szemben ezeket az acélokat már 50%-kal nagyobb terhelésre lehetett méretezni. A választékban megtalálhatók voltak a későbbiekben a nikkeles és réz-króm ötvözésű épület- és hídszerkezeti acélok is. Ez a fejlődés volt az alapja a diósgyőri hengereltáru jó hírnevének, de természetesen a bemutatott fejlődés más acélfajtákon is hasonló céltudatos fejlesztő tevékenység során érvényesült.11

Ahhoz, hogy a Siemens-Martin-acélgyártás programját a korszerű acélgyártás minőségi és mennyiségi követelményeihez igazítsák, az üzem korszerűsítését és bővítését állandóan szorgalmazták. Erre a konjunktúra és dekonjunktúra változásai is kényszerítő hatással voltak. Konjunktúrában a mennyiség fokozása, a kapacitás és a gyártás intenzitásának fokozása, dekonjunktúra idején pedig a minél kisebb önköltségre való törekvés és az ezzel járó racionalizálások voltak jellemzőek.

Az első világháború termelést bővítő lépései (1911-ben a XI. kemence megépítése, 1914-ig 14 kemence létrehozása, 1914-ben 30 t-ás SM-kemence építése stb.) a háború utánra egészen jelentős termelőképességű üzemet alakítottak ki. A gazdaságosabb, korszerűbb gyártáshoz fel kellett mérni a hiányosságokat, a tennivalókat. Ezek az alábbiakban foglalhatók össze:

1. Korszerű kemencetípus kialakítása

A kemencék Schönwelder-típusú, vastagfalú, nagyméretű tűzfejű kemencék voltak, amelyekben a levegő és a gáz jó keveredése nem volt biztosítható. A tűzfejek hűtése nem volt megoldva, így az égési kúp a tűzfej elhasználódásával párhuzamosan állandóan változott. A gáz és levegő kis sebessége lehetetlenné tette a tökéletesebb égést, valamint magasabb lánghőmérséklettel a betét gyors hőfelvételét. A tűzfejek téglahézagosak voltak, így azok hamarabb kiégtek, és a hamis levegő az égést tovább rontotta. 11

11 Dr. Kövesi Pál: A magasépítésben legjáratosabb szerkezeti acélok fejlődése és minőségi tulajdonságai. Anyagvizsgálók közlönye. Budapest, 1938. 4. szám; Szőnyi Gábor i. m. 13-23. p.

230