Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

„Felső-piac - Derék-piac - Alsó-piac”. Piacok, vásárok a régi Miskolcon

rosával rúdra akasztják. A suszterek (vargák), akik az urak lábbelijét varrják, fogasokra aggatják a cipőket. - Utánuk a kalaposok következnek, akiknek árui főleg a legények tekintetét vonzzák. A negyedik utcában az üstművesek, kosárfonók, szitakészítők, kézművesek sorakoznak, akik kaszákat, késeket, zárakat, fejszéket árulnak. — Itt vannak a kötélverők, a másik utcában pedig a vásznas (gyolcsos) szlovákok. Ezek sátrukat kocsijuk mellett üdk fel, mellettük a lovaik, s akiknek nincs kocsijuk, azok két-két karóra helyeznek egy deszkát, s erre rakják az áruikat!”

A miskolci hetipiacnak, vásárnak szerves része a gabonavásár és a marhavásár. „Reggel az állatvásáron a legnagyobb a lárma — írja Bozena Némcová. A vásártér tele van szarvasmarhával, lóval, sertéssel. Aki ide, az állatok közé, a lármás eladók és vevők egymás hegyén-hátán tolongó tömegébe akar hatolni, akik valamennyien egymást igyekeznek becsapni, annak erősebb fizikummal kell rendelkeznie. Erős lábbeli kell, hogy át bírjon gázolni a trágyahegyeken.” Az állatvásár és a gabonapiac között kaptak helyet az italos és ételes, tehát a vendéglátás sátrai. „Oldalt vannak a bor és pálinka sátrak. Ott sütik nyáron a sertéshúst, marhasültet, szalonnát, a májashurkát és levest is főznek. A szakácsnő és asztala, amin ezeket elénk tálalja, nem valami étvágygerjesztő, de a mi falusi népünk erre mit sem ad.” A nyárson, de sokkal inkább tűzön, üstben készített bőrös sertéssült volt a látogató által nem ismert, de miskolci specialitásnak számító lacipecsenye. A kocsonyába fagyott békához hasonlóan a vásártéri pecsenyesütők és a lacikonyha is képeslaptéma lett, de készítésének tudományát leírta Miskolc monográfusa is a XIX. század végén. A készítés emlékének megőrzői voltak a korabeli miskolci naplóírók, s a helybéli újságírók is. A „Latzi konyha”, mint szegényes, olcsó vendéglő 1688-tól ismeretes a magyar nyelvben. 1785-től használják úgy a fogalmat, hogy az piaci, vásári bódékban frissen sült húsra utalt A hagyomány időben jóval korábbi magyarázattal szolgál. Eszerint II. Ulászló király idején (1490—1516) készítették először ezt az étket. A néphagyomány a június 27-ei László-naphoz köti, amikor már a szabad ég alatt is lehetett sütni-főzni.32 A lacipecsenye Miskolcon nem volt más, mint forró zsírban, s nagy lángon pirított, sütött, bőrös sertéshús, amelyet a pörkölttől az különböztetett meg, hogy ez kenyérszeletek, vagy kettévágott cipó közé rakható nagy darab szelethús volt. A lacipecsenye, mint fogalom

■’I MTESz. 1970. II. k. 703. p.

■’2 MNL. 1988. III. k. 382-383. pp.

37