Csorba Csaba: II. Rákóczi Ferenc és a kuruc szabadságharc (Miskolc, 1986)

Zászlót bontanak a kurucok

egész halom fontos levelet, parancsot bocsátott útjára Rákóczi. Itt szervezte meg a postaszolgálatot, amelynek elsősorban katonai feladata volt. Az 1703. november 12-én kelt postai pátens többek között ezt tartalmazta: "... minden nemes vármegyékben, egyéb királyi és mezővárosokban bizonyos szá­mú posta lovak azok mellé rendelt szolgákkal együtt állíttatván, amely felé a nemes ország címeres postája táborunkból, parancsolatunkból levelünkkel expen- diáltátik, egy helyről más helybe azon posta lovakon kívántató szolgálatját ké­sedelem nélkül folytassa... ezért parancsoljuk... igen keményen, hogy minden város öt, faluk pedig értékekhez képest ki három, ki két azon szolgálatra al­kalmatos jó erős lovakat mellette kívántató szolgákkal parancsolatuk vétele után tizenötödnapra előállítani semmiképpen el ne mulassák..." 1703 végén határozta meg Rákóczi a borsodi posták felállítási helyét, meg­állapítva, mely postaállomáson hány lovat kötelesek tartani: Miskolcon esze­rint nyolc, Ernődön hat, Kövesden hat, Bábolnán kettő, Ónodon öt, Edelényben kettő, Szentpéteren négy, Kazán szintén négy, Balajton kettő, Szederkényben, Palkonyán, Nemesbikken, Csáton, Igriciben, Tarjánban, Kesziben, Keresztúron, Ecsegen, Keresztesen, Vámoson, 8oldván, Borsodban, Bánhorváton, Disznóshor- váton, Apátfalván, Szilváson, Lövőn, Herepen és Ábrányban egy-egy lónak kel­lett állnia. Tokajból hívta felkelésre Rákóczi a Sajó és Hernád melléki hajdútelepülé­sek népét, akik kiváltságaikat egykor őseitől kapták: Ónod, Szederkény, Gesz- tely, Bőcs, Hernádnémeti, Megyaszó, Ernőd, Kesznyéten, Szerencs, Lúc, Balsa lakóit. A felhívás nem maradt erechiénytélén. A sereglajstromok azt bizonyít­ják, hogy a borsodi-zempléni hajdúk hűségesen szolgálták a szabadságharc ü- gyét, nagyobb arányban katonáskodtak, mint a tiszántúli úgynevezett "öreg haj- dúvárosok” népe. Az ónodiak katonáskodását például a következőképpen szabá­lyozta: "Minthogy édes hazánk szabadulása (mely végre életünket felszenteltük) az szerént megyen véghez, ha ki igaz hazájához, nemzetihez való szeretettel viseltetvén fegyvert fogván azon közönséges munkának előmozdítására hűségünk­re táborunkba be jelenti magát. Parancsoljuk ezért az ónodi vitézlő és köz lakos rendeknek ily közjónak forgatására s hazánk szabadítására való igyeke­zetünket megértvén... ki lovon, ki gyalog jó fegyveresen minden továbbra va­ló hallgatás, késedelem nélkül táborunkba jöjjön be..." A hernádnémetieket, akik egy ideig vonakodtak a katonáskodástól, 1703. október 20 körül írt le­velében keményen megintette. Volt is foganatja, mert 1704-ben az ónodiak mel­lett /106) legnagyobb számmal a németiek harcoltak (97) s még 1709-ben is 36 hajdú forgott hadon innen, mikor a többi hajdúvárosból jóval kevesebben, vagy senki sem katonáskodott. Németi mellett legjobban buzgólkodtak a szerencsiek (63) és megyaszóiak (76). Nem feladatunk, hogy a szabadságharc egész menetét s valamennyi hadszinte- rét részletesen leírjuk, ezért a továbbiakban elsősorban az északkeleti me­gyék (Borsod, Abaúj, Zemplén) vonatkozásaira térünk ki. A három megye birtok­lásához a császári kézen lévő várak elfoglalására volt szükség mindenekelőtt. Zemplén várai közül a legerősebbnek Tokaj számított, bár a korabeli haditech­nikához képest ez is meglehetősen elavult volt valójában. Az csak a kuruc se­reg gyengeségének, ostromokban való járatlanságának és a szükséges felszere­lés, főleg a megfelelő és hatásos tüzérség hiányának tudható be, hogy Tokaj hónapokon keresztül ellenállhatott és csak 1704. január 9-én kapitulált. 1703 késő őszén Rákóczi kezén volt a Tiszántúl északi része. Erdély felől nem fenyegetett támadás, mert Rabutin el volt foglalva az ottani kuruc meg­mozdulásokkal, no meg fél szemmel a török határra figyelt, hogy elháríthas­15

Next

/
Thumbnails
Contents