Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

Egy szép napon— hiszen tavasz volt, csak mi nem éreztük— beállított Hédi, Gyuri nővére, és arra kért, hogy költözzünk hozzájuk az Arany János utcába (ha megkezdődik a gettózás, legalább a két család együtt legyen).

Hédi lakása beleesett a gettó területébe. Nagyon örültünk, hogy mint ismerősök együtt leszünk ebben a szörnyű időben.

Egy lakásba több idegen családot zsúfoltak össze; ezért is örültünk Hédi kérésének. Gyuri már akkor több hónapja munkaszolgálatos volt s a levelei adtak erőt a sok megaláztatás elviseléséhez.

Ha visszagondolok, milyen boldogok voltunk, amikor a szakmai vizsgám kitűnőre sikerült és ennek örömére nagyon szép ajándékot kaptam! Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a boldogság milyen rövid életű lesz...

• Eljött a költözködés ideje is. A napját, amíg élek, nem fogom elfelejteni, de megbocsájtani sem tudom mindazoknak, akik hozzájárultak a XX. században ehhez az emberi aljassághoz, hogy saját otthonából kiüldözik az embereket és szétdobálják hosszú évek fáradságos munkájának eredményét.

Anyu, aki fiatal, nagyon szép asszony volt, ezen az éjszakán tíz évet öregedett. Hajában elől egy tincs reggelre hófehérlett, de nem szólt semmit, csak némán pakolta össze azt a pár darabot, amit kínzóink kegyeskedtek megengedni, hogy magunkkal vihes- sük a gettóba.

Egy parasztszekér állt meg a kapu előtt és mi szótlanul hordtuk ki holmijainkat és vigyázva pakoltuk föl, hogy ki ne essen a már megrakott kocsiról. Elindult a kocsi és mi bandukoltunk utána, — mint a halottas kocsi után. Egyszerre hontalanok lettünk, — nincs többé otthonunk. Most tudtam meg, mi az a szó, „otthon”', eddig természetes volt, hogy van.

Nagyon fájt a szívem a szüléimért, hiszen mindég szorgalmas, dolgos emberek voltak, soha nem ártottak senkinek, sőt ha csak lehetett, segítettek másokon.

Mivel érdemekték ki a sorstól e szörnyű csapást? Fájdal3