Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

elféijünk (mert állva esetleg valaki észrevett volna minket) és hozzáfogtunk tanácskozni, mi legyen tovább. Nappal nem vonulhatunk végig a falun, mert feltűnő lenne egy ilyen ágrólszakadt csapat, ahogy mi kinéztünk.

Más utunk nem volt. Az országút a falun keresztül haladt, vagy két órai tanácskozás után éreztük, hogy mindannyian nagyon éhesek vagyunk (hiszen már napok óta alig ettünk).

Fáztunk is a nedves földön. Elhatároztuk, hogy mi ketten L-lel elmegyünk valami élelmet keresni; kéregetni fogunk, mint a koldusok otthon (hát idejutottunk). A falu szélén találkoztunk egy szemrevaló épülettel; láttuk, hogy lakói nem lehetnek valami szegény emberek. Gondoltuk, hátha megszánnak egy kis kenyérrel. L. meg akarta nyomni a csengőt, amikor rákiálltottam: válj. ő nem tudta mi történt, azt hitte, megbolondultam. Én mutatom az ajtón a felírást: „Herr Bürgermeister” (polgármester úr). Összenéztünk és futva menekültünk vissza a kantinba. Ijedtségünkben, még azt is elfelejtettük, hogy lábunk sajog a sok sebtől. A többiek nem tudták elképzelni, hogy mi történt velünk (azt hiszem golyót hamarabb kaptunk volna, mint kenyeret).

A többiek úgy döntöttek, hogy ezután el kell hagyni sürgősen a falut, nehogy valaki fölplankolja búvóhelyünket. Csak azt nem tudtuk, hogy egyenként vagy csoportosan, úgy ahogy jöttünk, vonuljunk-e végig a falun. Végül a csoportnál maradtunk. Újból megindult kettes sorokban a gyászmenet. A falu elég hosszú volt; azt hittük sohasem lesz vége. Közben a félelem rázta testünket.

A falu lakói mind kiálltak a kapuba és úgy néztek minket. Ilyen csodalényeket nemigen láthattak, vagy talán marslakóknak néztek? Mindenesetre mi szívesebben vettük volna, ha nem csodálnak meg annyira. Végre nagy keservesen a falu végére értünk. Az utolsó ház kapujában egy idősebb, középmagas férfi állt, sötétkék svájci sapka volt a fején, nagyon gyanúsan nézegetett bennünket. Kezdtük magunkat rosszul érezni.

Egy útkereszteződés állt előttünk, ott álltunk tanácsta53