Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

lanul és tanakodtunk, melyik utat válasszuk, vajon melyik út vezet Kassel felé és ekkor eszembe jutott a Toldi verse: „ Hé paraszt, melyik út vezet Budára”. Mi is legszívesebben megkérdeztük volna a kapuban álló férfit, de egyikünknek sem volt mersze. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a kapuban lévő férfi integet felénk. No, még csak ez hiányzott; szedjük az irhánkat és menjünk, amíg nem késő, gondoltuk. Ahogy elindultunk, odanézek: látom, hogy megint int, de most már egész sürgetően, hogy menjek oda. Marcsa unszol: menj oda, tudd meg, mit akar a szivar. Erőt vettem magamon és odamegyek. Kérdezi, kik vagyunk; elmondom a betanult mondókámat, de láttam, hogy nem nagyon hiszi el mesémet. Válj, mondta, rögtön jövök, és faképnél hagy. De pillanatok alatt visszajön és sötétkék sapkája a markában volt, benne egy pár darab diónagyságú alma, egy darab kenyér és vagy 10 cm nagyságú kolbász.

Istenem, ilyet már egy éve nem láttam, vedd el mondja, de én a meghatottságtól szólni sem tudtam. Hát ilyen is előfordulhat Németországban?! Szemembe könny szökött. A férfi megsimogatta a fejemet. Ne félj - mondja. Ekkor már láttam, hogy jóérzésű emberrel van dolgom. Mintha csak gondolatom találta volna ki: int, ne menjetek azon az úton, az Kassel felé vezet (jobbra). Kasselt kiürítették, hetek óta bombázzák az amerikaiak, és ha odamentek, szörnyű harcba, ott pusztultok mindannyian.

Elmondta, hogy a baloldali út egy dombon keresztül vfezet Homberg nevű városhoz: menjünk oda. Mire mi odaérünk, addigra ott lesznek az amerikaiak és szabadok leszünk.

A városban van egy piros ház — folytatta —, oda menjünk be. Megköszöntem jóindulatát és visszamentem a többiekhez. Elmondtam, mit mondott az öreg (így neveztük el az ismeretlen jótevőt).

A fiúk okoskodtak, hogy ők nem hisznek a németeknek és ők mindenáron Kassel irányába mennek. Mi ugyan féltünk attól a bizonyos „piros háztól”, de mégis úgy döntöttünk, hogy

54