Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

ta, hogy anyu végső kétségbeesésében nem riad vissza attól, hogy ígéretét beváltsa. így azután eltávozott. Csak azon csodálkoztam, hogy 16 lakó volt az udvarban és egynek sem jutott eszébe, hogy segítségünkre siessen, pedig mind jó emberei voltak szüleimnek (nem tudtak olyat kérni tőlük, hogy meg ne tegyék). Hát így fizettek jóságukért... Apu, mikor hazajött, felelősségre akarta vonni (erős ember volt, nem ijedt meg a maga árnyékától), de anyu nem engedte. Attól a perctől a mi ajtónk kulcsra volt zárva. Ez a szörnyű emlék jutott az eszembe, amikor a két katonát megláttam.

A katonák — látva ijedelmünket — elmondták, hogy ők is magyarok és ugyanaz a céljuk, mint nekünk, vagyis ők is céltalanok. Az egyik 17 éves, a másik 19, csak a katonaruhában van olyan komoly külsejük. Mikor az első rémületen túlestünk, letelepedtünk a földre (közben az eső is elállt), és a fiúk elmesélték, hogyan kerültek ki Németországba. Az egyik mint SS katona, elhozták otthonról, a másik mint magyar katona, elfogták a németek. A németek, ahol ők voltak, mind elmenekültek a front elől autókkal. A két fiú is fölkapaszkodott az egyik német autóra, de a németek lerugdalták „Sweiner ungarisch” (disznó magyar) jeligével.

Mi is röviden elmondtuk életünk történetét és most már tizenhármán tanakodtunk, hogyan lehetne a legrövidebb idő alatt amerikai zónába jutni, hogy szabadok lehessünk és ne kelljen végre félni a Gestapo puskájától.

Marcsa egy térképet lopott az iskolában, ahol előző nap be voltunk szállásolva: ezt a földre terítve az elemlámpa segítségével megpróbáltunk tájékozódni, hogy milyen irányba kell indulni. A fiúk valamivel jobban ismerték a terepet, mint mi és így elfogadtuk az ajánlatukat, hogy nem tölthetjük az egész éjszakát az erdőben. Még az éjszaka folyamán tovább kell mennünk. Elhatároztuk, hogy tizenhármán gyalog indulunk Magyarország felé. Egy hónapot szántunk az útra; ha valami akadály közbe nem jön. Cipőnk már nem tart ki addig, de a

51