Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

amerre lát.

Nagy lett a zűrzavar, nem tudtuk, hogy mit csináljunk. A foltokat igyekeztünk legelőször eltüntetni a ruháinkról (amivel meg voltunk jelölve), hogy senki meg ne tudja, hogy kik vagyunk. Az öreg azt tanácsolta, hogy azt mondjuk mindenhol, hogy magyar munkások vagyunk. Egy éve vártunk a szabadulás percére és íme, most itt van és nem tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Egy vadidegen országban azt sem tudjuk, melyik részén vagyunk. De nem sokáig kellett töprengeni a dolgok fölött, mert a németek ismét összetereltek bennünket és folytattuk utunkat, mintha mi sem történt volna.

Másnap egy iskolába szállásoltak el és délután újra útnak indultunk. Az őrök egy része az éj folyamán megint elpárolgott. Mi is elhatároztuk tízen miskolciak, hogy amint az első alkalom adódik, megszökünk. Most már nem volt erőnk a gyalogláshoz.

G. L. és húga, Klári, Friedmann néni, Friedmann Lili, V. Irénke és mi öten a csoportból: ketten elég jól beszéltünk németül, valahogy majd csak lesz, gondoltuk. Estefelé már csak vonszoltuk magunkat. Az öreg őrünk jött mellettünk, mi voltunk az utolsó sorban. Voltunk tizenegyen.

Mivel az öreg elég rendes volt, elhatároztam, hogy megkérdezem, Németországnak melyik részén lehetünk, hogyha lemaradunk tudjunk tájékozódni. Nagyon panaszkodtam, hogy már nem bírunk menni, le vagyunk gyengülve, napok óta nem kaptunk élelmet (amit ő legalább olyan jól tudott, mint mi), jó lenne egy kicsit pihenni. Akkor már órák óta két erdősor között meneteltünk. Mindenhol sűrű erdőt láttunk, falunak nyoma sem volt sehol. Gondoltuk, a sűrű erdő menedéket nyújt majd nekünk.

Az öreg, mintha csak kitalálta volna gondolatomat, kezdte mesélni, hogy az erdőt a Gestapo fésüli állandóan, mert közeleg a front és akit ott találnak, menthetetlenül agyonlövik.

Mi már annyira el voltunk szánva mindenre, még a Gestapo sem riasztott vissza, hogy tervünket végrehajtsuk: vártuk a söté48