Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

taposva gázoltak keresztül. Menekülni próbáltak a távolabbi sarokba: ez még rettenetesebb volt a kivégzésnél. Elhatároztuk, hogy lemegyünk, nem bújunk el, lesz ami lesz, már semmi jót sem várhattunk.

Nagy nehezen odajutottunk a lejárathoz, ott ledobált bennünket a fenevad és vártuk, mikor dördül el a sortűz. Mikor már mindannyian lent voltunk, álltunk vagy egy órát a hideg, sötét éjszakában, alig láttuk egymást, megint elhangzott a vezényszó, hogy föl a padlásra. Valahogy féltünk visszamenni a padlásra, rossz sejtelmek gyötörtek bennünket.

Tudtuk, hogy szorul a hurok a németek nyaka körül és utolsó dühükben mindenre képesek. Nem volt mese, visszakászálódtunk a padlásra, de már aludni nem mert senki. Ha agyonlőnek, ott marad árulóként a holttestünk, de ha ránkgyűjtják a padlást, elégünk és soha senki meg nem tudja, hogy kik jártak ott. Ilyen szörnyű gondolatok között kuporogtunk a padláson és

vártuk végzetünk beteljesülését. Hogy mi történt, miért nem égettek el, nem tudtuk megfejteni.

Végre egy nagyon hosszú éjszaka után (mely úgy nézett ki, hogy sohasem lesz vége) megvirradt. A szörnyű éjszaka borzalmas nyomot hagyott mindannyiunkon. Reggelre megérkezett a hatodik csoport és ők újságolták, hogy a csoportjukra vigyázó őrök mind meglógtak.

Délelőtt szabadon járhattunk a faluban, a kutya sem törődött velünk. Enni persze itt sem kaptunk. Voltak, akik a faluba mentek kéregetni, mint odahaza a koldusok (sokan kaptak is), de mi erre képtelenek voltunk. Nem tudtuk, meddig kell kitartani. Volt, aki azt mondta, hogy kell vagy 12 nap, amíg ideérnek a felszabadítók, de mi tudtuk, hogy addig nem bírjuk ki, erőnk már nagyon fogyóban volt. Közben a régi Lager Eheste (láger parancsnok) a csoportjával együtt eltűnt az éjszaka leple alatt. Angolosan távoztak. Dél felé észrevettük, hogy az őrök - mind a nők, mind a férfiak - lázasan csomagolnak, és az öreg őrünk kijelentette, hogy szabadok vagyunk, mindenki menjen,