Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

18 éves vagyok, amikor e napló írásához fogok. Más ebben a korban szerelmi naplót vezet, én a XX. század borzalmainak egy töredékét igyekszem papírra vetni az utókor számára.

írói tehetséggel sohasem rendelkeztem, de ahhoz, hogy ezt a szörnyű valóságot megírjam, nincs is rá szükségem.

E sorokat, drága szüleim, egyben nektek szánom, hogy egyszer megtudhassátok, hogy féltve őrzött gyermeketek min ment keresztül, ha ugyan erre sor kerül majd.

De vajon éltek-e?! — Ezt kérdezem magamtól százszor és ezerszer, de a rosszra sajnos még gondobi sem merek. Hiszen eleget láttam Auschwitzban füstölni a krematóriumok kéményét, ahol százezreket küldtek egy intéssel a halálba.

Ahogy visszatekmtek négy hónap távlatából, szinte álomnak tűnik az eddigi életem: Vajon haza kerülök-e még vagy itt pusztulunk mindannyian? Fogom-e még e sorokat olvasni? Vagy velem együtt ez is elpusztul és sohasem tudja meg a világ, hogy a németek milliókat küldtek egy kézlegyintéssel a halálba? Olyan ez az egész mbt egy rossz regény vagy álom; „oh bárcsak az lenne és én felébrednék ebből a szörnyű álomból!”

Mbtha tegnap történt voba: Egy szép vasárnap délután moziba készültünk négyen (Edit, Bandi, Gyuri, és én). De ahogy a mozi elé értünk, látjuk, hogy a mozi zárva van; nem tudtuk elképzelni mi történt. Valami furcsa, nyomasztó csend uralkodott; valami lóg a levegőben, - mondta egyikünk.

Az utcán az emberek némán jártak, szinte lehetett látni, hogy a másik szeméből szeretnék kiolvasni az igazságot.

Egyszercsak megoldódott a kérdés, egy gyerek futott végig a főutcán és röpcédulákat osztogatott. Mi is elkaptunk egyet a szétszórt cédulákból és mindannyian hófehérek lettünk: A röpcédulán az állt, hogy a németek (hóhérjaink) megszállták Budapestet. Elment a kedvünk a szórakozástól; haza igyekeztünk. Otthon szüléink a hír hallatára éppúgy elsápadtak, mint mi; igyekeztek ugyan minket vigasztalni, ami nem nagyon sikerült.