Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
ellátás, nagy az éhség. Aki tud, és főleg aki mer, az lop. Ha megérkezik egy-egy kocsi krumpli vagy sárgarépa, megrohanják. Csak a németek verése veri szét a népet. Borzalmas dolgok, még nézni is rossz, nem még érezni és átélni. Ma délután egy szörnyű bombázást néztünk végig az ablakból. A közeli falut bombázták, meg az erdőt, ahol a gyárak vannak elhelyezve a föld alatt (tetején gyeptégla van, fölöttük erősen fásítva: felülről nézve csak sűrű erdő látszik). Csak úgy remegett velünk az egész láger! A németek nagyon be voltak gyúlva, üvöltöttek, mint a vadállatok. Zavartak minket be az ablakból. Nagyon féltik az életüket. Hát még milyen pánik tört ki, amikor egy gyújtóbomba esett a lágerünkre (hogy milyen pontosan céloztak oda fentről, szinte hihetetlen), összeszedték a fél lágerünket, hogy oltsák a tüzet. Nem árt nekik sem néha egy kis izgalom! Mi nem féltünk, hiszen nekünk minden bombázás egy megváltás: közölebb a szabadulás és ezt tudják a németek is, ezért még kegyetlenebbek. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezután hosszú büntető „Zahl-Appel” következett. Ki voltak kelve magukból, de minél jobban ordítoztak, annál jobban meggyőződtünk, hogy nekik is egyre közeledik a vég. Lehet, hogy mi sem éljük meg, de ők is drágán fizetnek mindenért. Harmadik napja betegállományban vagyok. Reggeli tejüket — a védőitalt — a többiek nekem adták. Ez felszívja a mérget a szervezetben, közömbösíti. Mást nem ehetek, csak tejet. Úgy nézek ki, mint aki sárgaságban szenved. Tegnap délután egyedül voltam a szobában és elővettem a harisnyát, hogy befejezzem; hogyha felgyógyulok, ne kelljen fagyoskodnom kivonulás közben. Már majdnem kész. Ahogy így kötögetek, kivágódik az ajtó, szinte beleremegett az egész szoba és a „ fenevad Margaret” áll meg az ágyamnál. A tű megállt a kezemben az ijedségtől. Hozzáfogott torkaszakadtából üvölteni, amikor észrevette a harisnyát. Fölplankolta a bombás- láda fülét, faggatott, hogy honnan vettem, fenyegetőzött, hogy 36
