Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

10 vagy 15 perces szívós munka után egy nagy zsibbadás futott végig béna lábamon és én örömömben fekiálltottam: Megmenekültem! És addig ütöttem most már boldogan, amíg a vérkeringés teljesen vissza nem tért a lábamba és próbáltam lábra állni. Németországi tartózkodásom alatt most először kezdtem el imádkozni. Hédinek nem is szóltam róla, nem akartam még ezzel is fölizgatni, hiszen neki is volt éppen elég baja. Most már csak azon imádkoztam, hogy ő is minél előbb fölgyógyuljon, mert a betegeket nem sokra becsülték a németek és gondoskodtak arról, hogy minél előbb megszabaduljanak tőlük.

Ma borzalmas napunk volt megint, bent dolgoztunk agyárban. Fel nem robbant kézigránátokat pakoltunk fel sorokba. Láncban állva adogattuk egymásnak. Egy lány meg pakolta föl, sorba. Már vagy 500 gránát volt fölpakolva, amikor valami pokoli robajjal megindult a gránátsor lefelé. Mi futva menekültünk, amerre láttunk és egyszerre mindannyian megfordultunk egy borzalmas kiáltásra. Rettenetes látvány tárult elénk: a lány, aki a gránátsort pakolta, nem tudott elég gyorsan menekülni, és a lezuhanó gránátsor a lábát teljesen fölhasította. A sarkától kettényílt a lába és ömlött a vér, ahogy csak bírt. A németek meg még ráadásul korbáccsal jól végighúzták. Nem bírtam tovább nézni, fülem befogva rohantam ki ész nélkül. Úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm és rögtön összeesem.

Dolgozni már aznap nem bírtunk. Mindenki rettenetesen le volt súlytva, szörnyű elkeseredés vett erőt mindenkin és az kívántuk bárcsak felrobbant volna velünk az egész gyár, de annyi elégtételünk lett volna, hogy a németek se, menekültek volna meg, s nem lett volna alkalmuk további kegyetlenkedésre. És ezt is ki kellett bírni! Ugyan mi minden vár még ránk? Talán jobb is, ha nem tudjuk.

Ha bejöttünk a lágerbe, itt Beliami gondoskodott minden nap valami új kínzásról. Az a sok jó, amit ideérkezésünkor hittünk, az már rég a múlté,- csak egy szép álom volt.

Napról-napra elviselhetetlenebb a helyzetünk. Úgy járnak,

28