Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

ditani, hogy más irányba tolhassuk tovább. A forgónál egy hatalmas, vastag lombos fa állt, a karommal alig tudtam átölelni. Ahogy meg akartuk a csillét fordítani, Hédi a fa elé állt, hogy visszatartsa a csillét, amíg megfordítjuk (mivel ő volt a legstram- mabb közöttünk).

A csille leszakadt a forgóról és Hédit odanyomta a fához: öten tartottuk a csillét, de nem bírtuk visszahúzni. Segítségért kiabáltunk. Jöttek rögtön a többiek. Tízen nekiálltunk, de még így is alig bírtuk Hédit a csille és a fa közül kiszabadítani. Percekig tartott, amíg végre erőlködésünk sikerrel járt. De közben elvesztette az eszméletét, a német nő üvöltött, mi halálra vált arccal lestük mikor tér magához. Hordágyért rohantunk és vitték a „Revicsre”. Rettenetes nyomást kapott a gyomorszáj környékén. Vizet hozta a gyárból és én az arcát mosogattam. Lassan fölnyitotta a szemét és én hálát adtam az Istennek, hogy életben maradt.

Az udvar tele volt rakva föl nem robbant bombás ládákkal. Az egyik ilyen ládára leültem, Hédit az ölembe ültettem és úgy vártuk, hogy hozzák a hordágyat. Közben csókolgattam és kértem, legyen erős: féltem, hogy elvesztem. Tudtam, hogy nélküle én sem bírnám tovább ezt a pokoli életet.

Körülbelül egy fél óra telt el, amíg a hordággyal megérkeztek. Hédit fölrakták és bevitték a lágerbe. Fel akartam állni, de nem tudtam, a lábam kibicsaklott alattam, pillanatok alatt futott át az agyamon a rettenetes gondolat: elhalt a lábam a nagy súly hatására, teljesen megállt a vérkeringés. Rettenetes rémület vett rajtam erőt, hogy nyomorék leszek és ekkor eszembe jutottak az iskolában tanultak: megpróbáltam a lehetetlent. Két kezembe fogtam. Úgy csüngött, mint egy darab rongy. Teljes erőből a mellettem lévő bombás ládához kezdtem vagdalni. Sajnos semmit nem éreztem. Vége, gondoltam, és folyt a köny- nyem, de csak szünet nélkül vertem a ládához a lábam. Mi játszódott le bennem, azt nem tudom papírra vetni. 18 éves fejjel nyomoréknak maradni, ez még a halálnál is rosszabb.

27