Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
tesen legyengítette. Tudta, hogy ő már nem menekülhet. Arra kért, ha a sors véletlen folytán hazavetne, mondjam el a hozzátartozóinak, hogy vele voltam. Nagyon letört a dolog, hiszen tudtam, hogy mindannyian előbb vagy utóbb így pusztulunk el. Próbáltuk magunkba erőszakolni azt a moslékot, amit adtak, hogy szervezetünk ne gyengüljön le teljesen, mert akkor nincs menekülés. Ilyenkor még az otthoni disznókat is irigyeltük, mert legalább azoknak olyan moslékot adnak, amiben táperő van. Sokszor olyan kevés ebédet hoztak, hogy mire ránk került a sor, már elfogyott. Ilyenkor egész nap éheztünk. Voltak, akik harcoltak az életért, még a kondérba is beleestek. Én erre képtelen voltam, inkább koplaltam. Gondoltam, ha halálra vagyok ítélve, akkor úgyis kár minden erőlködésért. A vízhiány még rettenetesebb volt. A nap olyan forrón sütött, ahogy csak bírt és mi majd meg haltunk egy kis vízért. Nagyon sokat szenvedtem a vízhiány miatt. Egy napon el voltam keseredve, már nem bírtam tovább a szörnyű kínzó szomjúságot, és elhatároztam, hogy mindegy, hogy honnan, de szerzek vizet, utána jöhet a vég. A szomszéd blokk háta mögött egy fertőzött mocsár volt. Onnan akartam vizet hozni. Amikor Hédi megtudta, magánkívül volt. Ő is sokat szenvedett a vízhiány miatt, s egy percre sem hagyott magamra, nehogy ezt az őrültséget elkövessem. Úgy csináltam, mintha lemondtam volna tervemről, de a sötétedés előtt sikerült megszöknöm. Nekiestem a fertőzött mocsár vizének. Nem törődtem a következményekkel! Mikor szörnyű szomjúságomat a víz lecsillapította, megtöltöttem egy edényt és visszafelé indultam. Hédivel útközben találkoztam, kivette kezemből a vízzel telt edényt és ő is ivott belőle, később Marcsa, és Rózsi is követte példáját. Együtt akartunk elpusztulni, egyikünk sem tudta volna elviselni, ha valamelyikünknek baja esett volna. Mi négyen mindig együtt voltunk. Hogyan maradtunk meg mégis, ma sem tudom. Talán csoda folytán! Az emberek úgy hullottak körülöttünk, mint a legyek. 16
