Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)

Spalatói Tamás krónikája

fegyvereiket helyezték szembe, hanem megfordulva, a hátukat tették ki a csapásoknak, hullottak is mindenfelé olyan sűrűn, mint ahogy a makk szokott potyogni a megrázott tölgyfáról. És amikor az életben maradásnak már minden reménye elveszett, a halál pedig úgy tűnt, mintha tátongó torkával mindenki szeme láttára ott járna-kelne a táborban, a király és a herceg, elhagyva zászlóikat, a futásban keresték menekülésüket. Akkor a többi sokaság is, itt a gyakori haláltól megrémülve, ott a körös - körül harapózó lángoktól rettegve, szívvel - lélekkel már csak a futás után áhítozott. De amikor e roppant nagy bajból futással akartak kimenekülni, íme, egy más, mégpedig, egy belső és maguk okozta veszedelemmel találták magukat szemben. A kötelek összevisszasága, a sátrak sűrűsége ugyanis olyan veszedelmesen akadályozta az utakon való közlekedést, hogy amikor futva kifelé igyekeztek, egyik ráesett a másikra, és bizony nem tűnt kisebbnek az a veszteség, amelyet a saját hadseregük egymás agyontaposásával előidézett, mint az, amelyet az ellenséges nyílvesszők találatai okoztak. Mikor pedig a tatárok látták, hogy a magyarok serege futásnak ered, mintegy kaput nyitottak előttük, megengedve nekik, hogy távozzanak; nem rohamozva, csak úgy lépésben követték őket mindkét oldalon, megakadályozva, hogy erre vagy arra szétszéledjenek. A szerencsétlen emberek kincsei, arany-ezüst edényei, bíbor öltözékei, számlálhatatlan fegyverei ott hevertek szanaszét az úton, de a tatárok hallatlan