Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye története (Bodnárné Moldován Éva, Somorjai Lehel, Tóth Péter)

területű is) 209.000 fővel. Borsod és Abaúj-Torna egy szinten mozogott (134.000 ill. 132.000 fő), Gömörben pedig mintegy feleannyian (110.000) éltek, mint Zemplénben. A legtöbb a település Zemplénben (452), a második helyen állt Abaúj-Torna (273), míg Borsodban 196 lakott helyet találunk. Érdekes megemlítenünk, hogy míg a viszonylag kevés lakott helyet felmutató Borsodban a települések 90%-ában találunk papot, addig Zemplénben ez az arány 60 %, Gömörben, Abaúj-Tornában 50 % körüli. A népesség összetételét vizsgálva: a legtöbb nemes Borsodban élt (10.200 férfi), feleannyi Abaúj-Tornában (5.300), az utóbbitól nem sokkal maradt el Zemplén (4.900), és Gömör (4.400). A nemesség vagyoni helyzete szempontjából az 1809. évi nemesi felkelés költségvetése érdemel említést. Mind a négy vármegye jelentős kontingenst (hányadot) állított ki. A lovasság és a gyalogság aránya megmutatja, hogy hol éltek a jobb módú nemesek, s hol a szegényebbek, mert a lovon való szolgálat lényegesen drágább volt, nagyobb költséget igényelt, mint a gyalogos kiállítása. Jellemző, hogy míg Szabolcs megye csak lovasokat állított ki, addig Borsodban minden tíz gyalogosra jutott csak egy lovas! Tornában sem sokkal jobb az arány (1:7), Abaúj és Gömör-Kishont esetében nagyságrendekkel jobb (1:3), s a legtehetősebb nemesek Zemplénben éltek, mert ott az arány 1:1,5. A legnépesebb város Miskolc (14.000 fő), Kassa erősen lemaradva követte (7.900 fő), majd Tállya (4.300 fő), Sátoraljaújhely (4.000 fő) emelkedett ki. A többi város lakossága adagosán kétezer-háromezer körül mozgott. A korabeli utazó, aki megfordult ezekben a városokban, a templomokon, s a városházán, néhány kastélyon, kúrián kívül jelentősebb épületet alig-alig láthatott. Emeletes ház - Kassán és Miskolcon kívül csak elvétve akadt, a településkép egészében falusias, az utcák kövezetlenek, hírhedetten sárosak még Miskolcon is. A XVII. század végének és a XVIII. század elejének pusztulása, majd a népességnek azt követő erős hullámzása vármegyéinkben is lazítottak az örökös jobbágyság és a majorsági gazdálkodás bilincsein. A szabad viszonyok közepette újra magukhoz tértek a mezővárosok. A hegyaljaiak egymással szorosabb kapcsolatra lépve próbálták körülbástyázni jogaikat. Ezért foglalták össze 1719-ben — Sárospatakot véve mintának — közös rendszerbe statútumaikat, amelyekben elsősorban a szőlő szabad birtok-